2013-05-23 09:02:40

„Nemcsak kitartó, sziszifuszi munka kell ahhoz, hogy egyről a kettőre jussunk, hanem sokszor kockázatvállalás, bátorság is, és ezt leginkább azok felejtik el, akiknek elcsatolt közösségek vezetőiként az lenne a dolguk, hogy példát adjanak a saját honfitársaiknak.” (Kövér László, Vasárnapi újság, május 5.)

Mint a dátum is mutatja, egy egész hetet vártam arra, hogy valaki majd válaszol erre a mondatra. Bár határon túli magyar vezetőket aztán valóban megkérdezett egy kolozsvári magyar napilap, érintve érzik-e magukat ettől a kijelentéstől, a Krónikában valamennyien azt fejtegették, hogy nyilván nem rájuk, nem szervezetükre vonatkozik, amit a magyar országgyűlés elnöke mondott.

Bevallom, nem egészen erre számítottam, hanem arra, hogy lesz, aki ennél kicsit sarkosabban azt is megkérdezi: biztos van-e bárkinek – ismétlem bárkinek – joga, erkölcsi alapja ahhoz, hogy a bátorságot Magyarország felől kérje számon, a határon túli magyarok bármelyikén?

Immár huszonhárom éve kísérem figyelemmel azt, ami Erdélyben, Romániában történik, öt éven át ott is lehettem a helyszínen tudósítóként. És mindig is éreztem annak hihetetlen felelősségét, hogy bármiféleképp ítéletet mondjak az ottani politika bármilyen szereplője felett: épp tudván, hogy én mennyire más helyzetben vagyok hozzájuk képest, még akkor is, amikor ott laktam, ott dolgoztam.

Az elmúlt hónapok fejleményei mindenki számára világossá kellett, hogy tegyék, ami egyébként a korábbi, valamivel nyugalmasabb időkben is eléggé világos volt: aki a határon túl magyarként politizál, az eleve kockázatot vállal. Kisebbségiként politizálni egy olyan országban, ahol a kisebbségek iránt nincs igazi tolerancia, ahol a politikai életben a kisebbség jogai elleni támadás mindennapos eszköz, ahol a közhangulat általában kisebbségellenes, ahol még egy nem román-magyar meccsen is a magyarok a célpontok, ahol egy zászló miatt akár börtön is fenyegetheti a kitűzőjét, ahol valaki törvénytervezetet fogalmaz, miszerint legyen büntethető, ha bárki nem románul szólal meg nyilvános helyen – szóval világos: ilyen körülmények között kisebbségiként politizálni mindenképp kockázatvállalás.

Legalábbis sokkal inkább az, mint többségiként beszélni Magyarországon, a többségi politikai hatalom birtokosaként.

Egy olyan hatalom képviselőjeként, amelyik csak magának vindikálja a határon túliakkal való egy nemzetben gondolkozást, különösen meglepő az ilyen hang. Hiszen ennek a kormányzatnak szent ügye a határon túli magyarok védelme. Ennek a kormányzatnak a vívmánya a kettős állampolgárság, amely ugye a szövegek szerint nem arra kell, hogy szavazatok jöjjenek vele, hanem, hogy a határon túliak valamiféle anyaországi védelemben részesüljenek – no, akkor vegyük komolyan talán, hogy tényleg védeni kell őket, merthogy tényleg ők vannak kiszolgáltatott helyzetben, nekik kockázat a kisebbségi lét.

Rajtuk számon kérni a bátorságot körülbelül olyan, mint amikor a kedvenc gladiátorokat bíztatták nagy hangon a Colosseum lelátóiról. Ki a fene a bátor, aki fentről és kívülről kiabál, vagy aki szembenéz az oroszlánnal? Ki kockáztat bármit? Mit kockáztat egy magyar pártember, amikor kockázatvállalásra szólítja fel a kisebbségi politikust? Persze, verekedjetek csak autonómiáért, jogokért, mi meg majd megpróbálunk Brüsszelben felszólalni mellettetek, no, ehhez kell ám fene nagy bátorság.

Viszont mekkora kockázatot jelent egy kisebbség politikusai, nem is: maga a kisebbségi politika számára, ha a bátorság és a kockázatvállalás ürügyén kívülről osztják meg a kisebbségi szervezeteket? Mekkora a kockázat az autonómiára nézve például, ha az azért küzdő erő anyaországi érdekek mentén aprózódik el? És vajon az autonómiáért folytatott harc kudarca megint csak kinek kockázat? Annak, aki Budapestről beszél, vagy annak, akinek eddig kivívott jogait is már féltenie kell?

Csendben mondom, a határon túl magyar állampolgárságot választó magyarok számára az elmúlt időszakban az volt a legkockázatosabb, amit a magyar miniszterelnök tett velük. Miközben a friss állampolgárok személyazonosságának védelmére hivatkozva az anyaországban nem hozzáférhetőek a friss magyar állampolgárok adatai, bezzeg nem lehetett nehéz dolga mondjuk Romániában bármilyen szervnek, amely meg akarta tudni, ki vette fel az állampolgárságot: csak a postán kellett összeírni a magyar kormányfőnek a határon túli állampolgárokhoz írt egyenlevele címzettjeit.

Ja, és ha már a bátorságról van szó, nekem már az sem tűnik túlságosan merésznek, az a megfogalmazás, amely nem nevezi meg konkrétan, pontosan kiknek is a kockázatvállalását kéri számon, hiányolja a határon túli magyar vezetők közül a magyarországi politikus.

Ugye van egy jó zaftos magyar közmondás erre az egészre a más férfiasságáról és arról a csípős növényről.

Márványi Péter