Aztán ellaposult a kapcsolatunk, én erre, ő arra. Éltük külön az életünk. Néha összefutottam vele, meghallgattam, bólogattam. Aztán eljött az idő, amikor újból találkoztunk. Meglepődve néztem, mivé változott. Magyarázta, mit miért tett. Én meg nagyon akartam hinni, hogy valóban oka van, amiért más lett. Új barátai lettek, más körökben forgott. Már egyre kevesebbszer csendült fel a közös nóta. Haladt és pozíciókat töltött be. Szerepelt, nyilatkozott.
Hosszú évekig próbáltam elfogadni, hogy más. Gondoltam, felnőtt, ez a természet rendje. . A kócos szabadságszeretőből, megfontolt és öltönyös lett. Nem mondanám, hogy nem szerette már a szabadságot, csak már nem éreztem olyan őszintének.. mint régen. Már nem tudta olyan egyszerűen elmondani, miért érték . De ilyen az élet, gondoltam. Fel kell nőni. Csak nekem vált egyre idegenebbé.
Szép évek, fontos státuszok, felelősségteljes pozíciók. A karrierje töretlennek látszott. Időközben egyre vékonyabb lett. Válla behorpadt, amiről azt hittem, a jövőt képes cipelni. Sápadt lett, sápkórosnak tűnt. Néha összefutottunk. Próbáltam elmondani, nem jó fele halad, felemészti magát. Gúnyosan nevetett rajtam és sokszor éreztem úgy, ellenségnek gondol. Haragom csak nőtt, bár mindig érte, sose ellene. Azt mondják, azt tudja gyűlölni az ember, akit egykor szeretet. Soha nem gyűlöltem, de egyre inkább haragot éreztem. Függővé vált, pozícióktól, érdekektől.. Önmagát emésztette fel, önmagával vitázva.
Még utoljára azt gondoltam, hát melegítsük fel a kapcsolatunk. Lázasan siettem hozzá mindig, próbáltam úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Mintha csak egy apró rossz döntést hozott volna, de még a régi, még benne van a tűz, a küzdés. Ápoltam agóniájában, inni adtam, ha szomjas volt, enni, ha éhes. Láttam elgyengülni és elmenni. Bármilyen nehezemre esett, hagytam.. menjen..
Volt egy nagy szerelmem, úgy hívták Szabad Demokraták Szövetsége. November 13-n lenne 27 éves.
