2014-08-22 20:43:34

Képzelt kisvárosi mese

Van egy barátom. Az ember szereti a barátját, különösen, ha anno domini együtt taposták a mutter almáját (ú.m. Alma-Mater). És ennek fényében az sem rendkívüli, ha a barátok alkalmasint zrikálják egymást, ha csak a verbalitás szintjén is. De viszont jólesően.

Ezt teszem mostanság vele. Tudni illik, hogy a barátom egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei, huszonezres kisvárosnak tősgyökeres és kisüstön főtt szülöttje, évtizedeken keresztül helyi honatyja. A település neve maradjon is homályban, elég, ha annyit tudunk róla, hogy birkapörköltje tavaly került föl a hungarikumok listájára.

A kisváros lakóinak ősei, a távolba vesző időkben, a kazah sztyeppék felől érkeztek mai földjükre; kemény, a természetnek kitett népek elszántságával, konokságával felvértezettek. Környezetük nem gazdag semmiben. Sem olaj, sem földgáz, sem más, értékes ásványkincs nem áll rendelkezésükre. Mindenkor a földművelés, állattenyésztés és az azokra építő iparágakra voltak utalva. Ennek megfelelően egyenes derékkal viselték mindenkor a jobb és rosszabb évek váltakozásait. Mint mondtam, konok fajta az övék.

Van viszont egy dolog, amihez nagyon értenek. Nevezetesen: miként kell a honi politikába „nagy embereket” delegálni; magyarán: Budavárába olyan potentát személyiségeket küldeni, akik aztán városuk és népeik hasznára lehetnek.

Így esett, hogy még az átkosban adtak az országnak egy évtizedekig volt Honvédelmi Minisztert, a jelenben meg két kiválóságuk is tagja az Orbán-kormánynak. És nem is akármilyen minőségben! Egyikük minden nemzeti-gazdasági ügyeknek, másikuk a mezők gazdagságának a felelőse. Olyan földik ők, akik tudják, honnan származnak, és megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a város ne szenvedjen semmiben hiányt.

Felzárkóztatás, helyzetbe hozás, forrás-allokáció – tudjuk, hogy megy ez. (Van a fővárosban még egy harmadik jeles személyiségük is, egy DK-s politikus személyében, ám az ő politikai haszonszerzési képessége most éppenséggel „szunnyad”).

Tulajdonképpen most értünk el oda, miként képzelem el e kisváros hétköznapjait a pénzügyi bőségszaru megnyílását követően. Amivel szekálom a barátomat. Úgy vizualizálom, hogy hetente 1-2 tizennyolc-kerekű, nehéz kamion érkezik a városba, megtömve friss-ropogós euróval. Csak ki kell pakolni. És kezdetben ezzel nem is volt baj. A város apraja-nagyja, happy és unhappy (boldog és boldogtalan) ott voltak, lázasan és gyorsan végeztek a munkával. Hiszen mindenki tudta, hogy itt maga a földi paradicsom jött el. Jut majd mindenre. Világvárosi városközpontra, állomásra, bevásárlóközpontra, világszínvonalú fürdőre. Az elbontott cigánysor helyén lakópark létesül, az autóparkban a porse-karréra lesz a minimum. Ugye értik?

És ez így leend. A kamionok, pedig, hetente, csak jöttek és jöttek. Konokul és rendületlenül. Csak ki kell pakolni. A gondok akkor kezdtek jelentkezni, amikor nehézzé vált elmagyarázni a népeknek, mire is fordítsák még a szűnni nem akaró pénz-folyamot. Már minden házban napelemmel fűtenek, a kocsmában csak Chivas Regal-t és Mumm-pezsgőt szolgálnak fel szmokingos pincérek, sok fiatal svájci intézetekben és amerikai egyetemeken tanul.

A Chanel és más világmárkák butikokat nyitottak az örvendetes kereslet láttán. Az autókon meisseni porcelánból készült rendszámtáblák díszelegnek, és Közel-keleti olajállamok keresik a testvérvárossá válás lehetőségeit.

A helyi Lion’s Club tagjai a kivilágított golf-pályán rendezik évfordulós ünnepségeiket. Az óvodákba a Mátyás-pince, az iskolásoknak a Gundel szállítja az ebédet; igaz, a srácok már unják a lazacot és a kaviárt. A helyi piásokat pedig a Betty Ford klinikán kezeltetik.

A kamionok meg csak jöttek és jönnek, megállíthatatlanul. És a kisvároson úrrá lett a pánik. Mi lesz így velünk? Hova még? Nincs, ami megálljt parancsolhatna e pénz-lavinának? És ahogy lenni szokott, beindult az önvédelem reflexe. Őrtornyokat telepítettek a városka összes bevezető útja mentén, hogy jelezzék, ha feltűnnek a kamionok. Hogy időben lezárhassák a sorompókat. Akárcsak anno, a középkorban védekeztek a pestis vagy a kolera-járványok ellen. Még elterelő táblákat is kihelyeztek.

Emígy szórakozunk a barátommal, aki persze, bőszen védekezik és hárít. Azért nem egészen így mennek dolgaik. Kérdezem tőle, mivel tudná cáfolni – elismerem – kissé meglódult fantáziám szüleményeit?

Válasza egyértelmű és napjainkban stílusos: „Még egy árva stadiont sem építettek nálunk. Na, gondolhatod!”

Innen tudom, hogy igazat beszél.

- rigi -