2013-06-03 08:31:04

Orbán Viktor a Századvég és a Heti Válasz rendezvényén értékelte az elmúlt három évet, a rendezők pedig a résztvevők összetételével és elkötelezettségével biztosították, hogy senkinek ne tűnjön fel az a markáns alapozóréteg, ami alól azért néha előtűntek a ráncok. Mint amikor valaki rosszul világított szobában sminkel, és a kifestett arc maszkjelleget ölt.

A miniszterelnök azt állította például, hogy 2010-es hatalomátvételük óta talpra állították a gazdaságot. Eközben az alapozó jótékonyan eltakarta, hogy a leszakadás folyamata a legkevésbé sem állt meg, régiós szomszédainktól elmaradtunk, immár Lengyelország és Litvánia is lehagyott bennünket.

Büszkén adta hírül, hogy elzavarta az IMF-et, nehogy már ők segítsenek itt rajtunk, mert az milyen megalázó lenne, sokkal magyarosabb virtus a piacról felvett hitelekkel finanszírozni az országot. Arra a tényre meg került egy réteg alapozó, hogy mennyi pluszköltséggel is jár nekünk ez a nagyvonalú magyar virtus, hiszen a piaci hitel lényegesen drágább, mint az IMF pénze.

Elmondta, hogy nem csak a gazdaságot sikerült talpra állítaniuk, de a költségvetést is gatyába rázták. Az alapozó alatt rejtve maradt az a tény, hogy e célból elszórták a mi magánnyugdíj-pénztári megtakarításainkat. Megpendítette továbbá annak lehetőségét is, hogy a személyi jövedelemadó egyetlen kulcsa egyszámjegyűre csökkenjen. A bőséggel felhordott alapozó pedig nem csak az a tényt álcázta, hogy ezzel ismét a gazdagabb réteg járna jól, de azt is, hogy három év minden intézkedése a módosabbak és a szegényebbek közötti  szakadék növekedését eredményezte.

Alapozó – ez a kulcsszó.  Smink, kozmetika, takargatás, mindegy minek nevezzük, a lényeg és a folyamat ugyanaz. Ennek a kormányzatnak a tevékenysége, mentalitása és mindezek hatása iskolapéldája az Elisabeth Noelle-Neumann által emlegetett elhallgatási spirálnak. A Fidesz, miután kormányra került, kezébe vette a média irányítását. Soha annyi újságíró, szerkesztő és más médiamunkás nem került utcára, mint ezekben az években. Elsöprő túlsúlyba került a kormányzati propagandát hirdető kommunikáció. A közölt adatokat úgy kozmetikázzák, a nyilvánosságra kerülő véleményeket úgy szelektálják, a sugárzott képeket úgy válogatják össze, hogy azok a hatalom érdekeit szolgálják. Az ellenzéki vélemények háttérbe szorultak, sokakhoz el sem jutnak, hiszen ami mindenki számára elérhető, az vagy közszolgálati (=kormányt szolgáló) vagy pedig a nagy kereskedelmi csatornák kínálata, amelyek viszont leszoktak a politikai jellegű tartalmak szolgáltatásáról. Igaz, most már így is befellegzett nekik, hiszen nem (eléggé) álltak be a kormányzat szócsövének sem, így jön a reklámadó, aminek hatására mind a TV2, mind az RTL Klub átgondolja, hogy szeretne-e Magyarországon továbbra is sugározni.

A hazai tájékoztatás tehát nem éppen kiegyensúlyozott. Ennek hatására pedig a közönség egyik fele elhiszi, hogy minden így jó, ahogy van. Mint a klasszikus szituációban: drágám, nekem hiszel, vagy a szemednek? És ezek a nézők bizony a sugárzott tartalomnak hisznek, hiába érzik a bőrükön, hiába tapasztalják, hogy sok minden nem jó, hogy az állandósult diszkomfort-érzet már-már hisztérikus hangulatba taszította a magyar társadalmat: ha a tv bemondta, akkor az úgy is van.

A másik tábor viszont, azok, akik az ellenzéki sajtótermékeket is fogyasztják, akik tudják, hogy a szépen csomagolt, sminkelt és retusált hírek messzebb állnak a valóságtól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől - nos, ők kiabálnak. Még. Még szót emelnek, még nem fáradtak bele, de valahogy egyre halkabb lesz a hangjuk. Aki egyedül van egy csoportban, ahol rajta kívül senki nem ismeri fel az igazságot, az egy idő után elhallgat, mert egyre kényelmetlenebbnek érzi, hogy az egységes ellenvéleménnyel szembeszálljon. Mint Ionescunál: minél többen válnak orrszarvúvá, annál nehezebb ellenállni a kísértésnek, hogy magunk is átváltozzunk. És amikor ez megtörténik, akkor nem marad más, csak a csend.

Bármennyire is úgy tűnik, hogy, mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut az eszünkbe, itt sincs más megoldás, mint az összefogás. Az ellenzéknek ki kell építenie a saját kommunikációs rendszerét, bevonva a valóság civil közvetítőit is, akiknek még van hangjuk, mielőtt végképp elcsendesednének ők is. Összehangolt, egymást erősítő, és nem egymást cáfoló vagy egymásra rálicitáló kommunikációval fel kell nyitnunk mindenkinek a szemét. Az első lépés a problémák megoldása felé mindig a problémával történő kíméletlenül őszinte szembenézés. Tükröt kell tehát tartanunk a társadalom elé: nem élhetünk mindörökké kozmetikázott világban, nem fordíthatjuk el a fejünket a végtelenségig az előttünk tornyosuló problémák elől. Nem hallgathatjuk el bajainkat az idők végezetéig, mert az elhallgatás lefegyverez, képtelenné tesz a megoldásra, megoldatlan bajaink pedig egyre tornyosulnak és a fejünkre nőnek, a feszültség nőttön-nő, és ha már elviselhetetlenül nagy lesz, szükségképpen robbanni fog. Nem várhatjuk meg, akkor sem, ha a kormányzat nem tesz semmit ellene, mert már elvesztette minden realitásérzékét és veszélyérzetét.  

A smink nem tünteti el a bőr valódi hibáit, az elhallgatás nem oldja meg a kormányzat okozta gondokat. Ki kell végre mondanunk, hogy társadalmunk súlyos beteg. Ki kell mondanunk, hogy ebben az országban négymillió szegény él, hogy a választók nagy része elégedetlen, hogy a gazdaságot nem talpra állították, ellenkezőleg, az éppen feltápászkodó gazdaságot küldték újra padlóra, hogy a költségvetés gatyába rázása csak látszat, és mögötte még nagyobb veszteségek húzódnak meg. Ki kell mondanunk, hogy egyre nő a nyomor, a kilátástalanság, és a kilátástalanság agressziót szül. Ki kell mondanunk, hogy a családon belüli erőszak, nevezzék akárminek, nemcsak létezik, de terjed is, és oka a kilátástalanság szülte agresszivitás. Ki kell mondanunk, hogy amíg a rendszerváltás idején a régió nagy reménysége voltunk, a térség példamutatói, addigra ma az európai anyák velünk ijesztgetik gyerekeiket, ha azok nem akarják megenni a spenótot. Ki kell mondanunk, hogy évek óta éleződő ellentétek feszülnek a társadalomban, amelyek egyre mélyítik az egyes társadalmi csoportok között húzódó szakadékokat, és amelyek végzetes tendenciákat hordoznak magukban. Ki kell mondanunk, hogy Magyarország ma egyenes úton halad a polgárháború felé, miközben a vezetés, ahelyett, hogy példát mutatna konstruktív együttműködésből, értelmes és építő jellegű békés egymás mellett élésből, még inkább szítja a feszültségeket, kisebbségeket hibáztat, bűnbakokként őket nevezi meg, mint a helyzet felelőseit, ha ugyan meg nem próbálja letagadni, hogy ezek a kisebbségek egyáltalán léteznek. Ki kell mondanunk, hogy az ellenzék mindeközben csak áll és nem tesz semmit, mert túlzottan lefoglalja a belviszály, annak eldöntése, hogy ki játssza majd jövőre az ország megváltójának szerepét, és csodálkoznak, hogy a társadalom még annyira sem bízik bennük, mint a jelenleg kormányzókban. Nem, nem az előző nyolc, vagy húsz, vagy akárhány év teszi hiteltelenné őket a társadalom szemében, hanem az, hogy képtelenek együttesen szembeszegülni a kormányzat pusztításával.

Meg kellene állnia egy pillanatra mindenkinek, akár kormánypárti, akár ellenzéki, akár civil, nő, férfi, munkanélküli, rokkant, cigány, zsidó, zalai vagy borsodi, és ha megállt, ha elgondolkozott, akkor ki kell végre mondania mindezt. És ha kimondták, ha kimondtuk őket, ha megtörtük a csend spirálját, akkor végre szembenézhetünk egymással és önmagunkkal is.

Mert a gyógyuláshoz csak ez az egy út vezet.