Helyi oldalak
Kedvenc oldalam
. Ma Auguszta napja van.

Ártó pártok

2014-05-28 08:42:25


Azt bátran megállapíthattuk a tegnapi posztban, hogy a mai magyar társadalom meglehetősen ramaty állapotban van, és vélelmeztük, hogy ennek oka az is, hogy ha feltesszük egy konkrét párttal kapcsolatban a kérdést, hogy kinek az érdekeit is képviseli, hát nagy bajba kerülünk.



Nem kapunk rá érvényes és hiteles választ, ugyanis.

Az okok keresésénél ismét vissza kell mennünk a rendszerváltozásig, melynek hajnalán az hamar tisztázódott, hogy az állampárti rendszernek befellegzett, ezzel az az ösvény, melyen Kádár társadalma lassan elindult a pluralizmus felé, a megváltozott körülmények között nem járható.
Így aztán megnyílt az út a valódi többpártrendszer felé, mely azért volt érdekes állapot, mert Magyarországon az első világháború után soha nem létezett a szó valódi értelmében vett többpártrendszer.

Több párt ugyan megesett, hogy létezett, de angolszász értelemben vett parlamentáris demokrácia ilyen-olyan okoknál fogva errefelé soha nem működött.
Hol a választójog anomáliái miatt, hol a választási rendszer antidemokratizmusa miatt, hol a nők választójoga hiányzott, hol a vagyoni cenzus akadályozta, hol a nyílt szavazás, hol a nyílt vagy burkolt terror lehetetlenítette el a valóságos demokráciát.
Volt egy rövid periódus 1945 után, amikor úgy tűnt, hogy valóságos pártok valóságos polgári demokráciát hozhatnak létre, de ezt meg a szovjet megszállás kedvezményezettjeként tevékenykedő Kommunista Párt lehetetlenítette el, létrehozva azt a centrális erőteret, melynek kései utódját manapság élvezhetjük, és mely remekül megfelelt a sztálini modell honosításához.

A valóságos többpártrendszer természetesen nem az engedélyezett pártok számán múlik, hiszen Lengyelországban és az NDK-ban is létezett párt az adott kommunista pártokon kívül.
A valóságos többpártrendszer léte azon áll vagy bukik, hogy azok a szervezetek, melyek pártnak nevezik magukat, valóságos társadalmi csoportok érdekeit fejezik ki, vagy nemlétező csoportok feltételezett érdekeiért szállnak harcba, maximálisan érvényesítve vezetőik egyéni érdekeit.

Mindenesetre a rendszerváltás után az új pártok úgy bújtak ki a társadalmi mocsárból, hogy többségüknek semmiféle gyökere nem volt - el is haltak hamarosan.
A jobboldali pártok többségének egyetlen dolog adott szilárd ideológiai alapot: a harcos antikommunizmus, melyhez csak a kommunistákat nem találták, pedig igen vadul kereste őket valamennyi párt.
Pedig igen jól specifikálták a kommunista fogalmát – kommunista az, aki gennyesre lopta magát a kádárizmus sötét évei alatt és kirugdalta ideológiai ellenfelei fogait.
Sajnos, a kritériumoknak maradéktalanul megfelelő kádert egyet sem találtak, nem volt egyetlen komcsi sem, akinél kiemelkedő vagyonra leltek volna, - a rendszer vezetőit akármelyik lángossütő mellényzsebből kifizethette volna.
Bármerre nézett az új uralkodó osztály, csat állami vagy társadalmi tulajdont talált – a puritán Kádár odafigyelt arra, hogy az ige hirdetői ragozzák is az igét - ne lépjenek túl egy szintet, mely a rendszer felső vezetőinek körében is csak valahol a kispolgárság anyagi helyzetének felső határa táján húzódott.

Az új pártok egy darabig elveszkődtek saját maguk identitásának keresésével, de részben társadalomtudományi felkészületlenségük miatt, részben a kevésszámú  felkészültek téveszméi miatt egy idő után letettek erről, legyintettek egyet és valamelyik önjelölt vezér után tolongva annak sületlenségeit helyezték ideológiájuk középpontjába.
Lett nyugodt erő, mely nagy sikert aratott a tovariscsi konyec című plakátjával, meg azzal a határozottsággal, mellyel szétverte hagyományos exportpiacainkat.
Vezetője éppen megfelelt a magyar néplélek pártvezetőkkel szemben támasztott követelményeinek, méltóságteljes volt és kenetes, aki nem röhögött az alámerülésén, az itta a szavait, mint gödény a kristályvizet.
Ha konkrétan megpiszkáltuk kicsit őket, akkor a Horthy–rendszer kukucskált ki nemes konzervativizmusuk alól, lábszártekercs, darutoll, böllérbicska, akasztgatás, kunbélázás, trianonozgatás, üldözött múzeumigazgató, üldözött vendéglátóipari vállalatvezető, üldözött KB titkár, üldözött Népszabadság-újságíró, üldözött üldözött, stb.
A vicces az volt, hogy a borzasztó tagság jelentős része a Kádár-rendszer kedvezményezettjei közül került ki, az ember néha nem tudta, sírjon, vagy röhögjön rajtuk.
 
 
 
A másik korabeli nagy párt a liberálisok voltak, velük csak az volt a baj, hogy mezei tagságuknak és híveiknek fogalmuk sem volt a liberalizmus mibenlétéről, rossz nyelvek szerint ők írták fel a falra, hogy szavazz a liberálisokra, vagy kinyírjuk a macskádat!
És ne mondja nekem senki, hogy a „Brian élete” című film rendezője, Terry Jones nem volt ott az SZDSZ megalapításánál…
Addig-addig hirdették a tiszta erkölcsiséget, mígnem ők is bele nem hasaltak a pocsolyába, ahol már ott hasalt kisöccsük, a Fidesz is, korán elveszítve szűzi ártatlanságát.

A magyar falut Torgyán ügyvéd és pártja képviselte, akik kétségkívül megérdemelték egymást, mert az okos magyar paraszt kerekenként hazavitte a Rába Steigert, erre a hőstettre a vicces ügyvéd a világhírű magyar mezőgazdaság porigrombolásával válaszolt.

A Fidesz eleinte pártnak indult, de az életrevaló Orbán hamar rájött, hogy a többiek meglehetősen élhetetlenek és megkereste a politikai sakktáblán azt a szabad mezőt, melyen éppen nem állt senki – tehetett ő arról, hogy éppen a magyar maffia helye volt üres?

Voltak még kereszténydemokraták, akiknél ebbéli minőségük kenetes pofák vágásában merült ki, majd átalakultak Orbán ideológiai mázává, szabadidejükben Harrach képviselővel riogatva a kisdedeket és Semjén műlovarral az ég madarait.

A jobbszélen eleinte a MIÉP nyomult a néhai Zsírtáltos vezetésével, ők szalonnyilasok voltak, visszafogott népség, majd menetből elfoglalta a helyüket a nyilasok militáns szárnya, a Jobbik.
Onnantól a zsidó mellé felzárkózott a cigány célcsoport is, akik erre kiválóan alkalmasak is voltak, lévén, hogy sokan közülük egy fillér jövedelemmel sem rendelkeztek, viszont képtelenek voltak leszokni az evésről és a didergésről, ennek összes következményeivel egyetemben.

Az MSZP pedig ott pironkodott a baloldalon.
Létük első húsz évét azzal töltötték, hogy megtagadták önmagukat, eredményeiket, a múlt vállalható és tisztességes eredményeit, szabadidejükben meg magukra húzták Sztálin összes bűnét, a Gulagtól Rákosiig.
A maradék ötöt meg önmaguk felszámolásával - lassan már csak abban reménykedhetnek, hogy ebben is éppoly sikeresek lesznek, mint többi politikai célkitűzésükben.
Szocialistának lenni az elmúlt negyedszázadban kész vesszőfutás volt abban a társadalomban, melyben minden épeszű ember az ő eredményeiket követelte vissza, miközben őket kárhoztatta hiányukért – végtére is Magyarországon vagyunk, ugye…

Végül a szocialisták is kétfelé vágták magukat, és a két fél ma jobban utálja egymást, mint Harangláb a kukoricagölödint – remélem, most eltaláltam a neves gourmetet.
 

Közben persze átalakultak a tulajdonviszonyok is, megindult a harc a vagyonért, hol foggal-körömmel tépték egymást a résztvevők, hol lemutyizták egymás között a dolgot okosba, a pártok pedig ennek koordinálásában vélték megtalálni társadalmi küldetésüket. 

Mára alig maradt közülük néhány, leginkább eltűntek a süllyesztőben, de amelyik maradt, az olyan, mint az ember gyereke, akinek sorsa hat éves korára alapvetően eldől, utána már csak polírozgatni lehet, de alapvetően nem változik.
 

És ahogy alapításukkor sem adtak választ arra, hogy kit akarnak képviselni, ma sem pótolják a mulasztottakat – mindegyik mindenkit akar képviselni, márpedig aki mindenkit képvisel, az nem képvisel senkit.
Persze ez így nem teljesen igaz, de ehhez egyenként kell szemügyre venni a politikai életben szereplő mai pártokat, - talán majd holnap…

:O)))



Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
Református értelmiségiek, köztük egyetemi tanárok, lelkészek, fordítók és költők, nyílt levélben követelik Bal...
Bővebben >>