2014-04-10 13:57:10

Miközben mi Kőmíves Kelemennét játszunk (ti. estére elbontjuk, amit reggel összeraknak) a Magyarország német megszállásáról megemlékező szobor helye körüli kordonnal, egyesek fanyalognak. Hisztinek titulálják a napi rendszerességgel tartott kordonbontást és látszólag nem értik, mi szükség erre. Miért kell kézzel-lábbal kapálózni egy nyamvadt szobor ellen, ami még csak nem is valami Horthy-szobor, hogy diktátoroknak állítson emléket…

Elmondom, mi a probléma a szoborral: a mögötte álló gondolkodás. Az, hogy azt sugallja: „mi mindig jók voltunk, ami rossz történt, azt nem mi okoztuk, egy icipici részünk sem volt benne, különben is, báncsák a magyart!”, ami pedig egy olyan önfelmentő, sértődött mentalitást eredményez, ami újabb öngyilkos politikába sarkallhatja az uralkodó elitet, mint amilyen volt az 1920-1944-es sérelmi politizálás.

Amikor pedig azt mondom, hogy „részünk volt benne”, és ezt el kell ismerni, akkor nem azt mondom, hogy hamut kell szórni a fejünkre és mezítláb elzarándokolni Auschwitzba. Csak annyit kéne mondani, hogy „sajnálom, amit az elődeim nevében művelt a magyar állam 600 000 polgárával”. S ez annál is inkább kivitelezhető, mivel nem bűntudatosnak kell lenni, hanem csupán korrektnek.

Hogy megértessem mindenkivel egyszerűen és tisztán, nácizástól mentesen: az, aki magyarként büszke pl. Teller Edére, Semmelweis Ignácra, a magyar olimpikonokra vagy a Rubik-kockára, az ha becsületes akar lenni, akkor magyarként szégyelli Szálasi Ferencet, Jaross Andort meg a Nyilaskeresztes Pártot és a többit. Ilyen egyszerű a dolog. Ha egy nemzethez tartozunk, akkor nem csak a dicsőség, de a szégyen is közös.

Ez nem jelent önutálatot. Máshol, korrekt népeknél ez így működik. Ez egyszerűen csak egészséges nemzeti önképet jelent. Ami igazán kialakulhatna már Európa ezen részén is.