Helyi oldalak
Kedvenc oldalam
. Ma Hedvig napja van.

Éljen November 7!

2013-11-07 08:31:01


De szépek is voltak azok a feledhetetlen november hetedikék!


Már előtte nap reggel izgatottan ébredt a hős szabadságharcosok és ellenállók  büszke serege, a lányok, asszonyok kirittyentették magukat, a férfiak zakót húztak, nyakkendőt kötöttek, majd a munkahelyükön elszántan, szinte gyilkos tekintettel néztek a folyosón slattyogó párttitkárra, foghegyről odavetve neki: Tiszteletem Sórágó elvtárs, hogy szolgál a kedves egészsége? Aztán izgatottan várták a munkahelyi ünnepséget, kivéve azok, akik jóban voltak Évikével a titkárságról, vagy a pénzügyes Gizikével, mert ők már tudták a két legfontosabb dolgot: mennyi lesz a borítékban nekik, és mennyi legfőbb ellenfelüknek és viszonyítási alapjuknak, a nagyfülű Tahitótfalusinak a spedícióból.


Ehhez képest várták boldog vagy savanyú képpel az ünnepséget, mely a magyar és a szovjet himnusszal kezdődött, az internacionáléval zárult, a kettő között meg Sórágó elvtárs mondta el ünnepi beszédét és a borítékok zizegtek. Az ünnepi beszéd vezérszavai a „feledhetetlen” a „leigázott” és a „győzedelmes” szavak, továbbá Lenin neve és a „világ népei” voltak, évente frissítve és felcsereberélve a mondatokat.


A fegyveres erőknél ez azzal bonyolódott, hogy a kitüntetések eredeti formában csörömpöltek a vitézurak kidüllesztett mellkasán, továbbá az ünnepségen részt vettek az Ideiglenesen Hazánkban Tartózkodó Déli Hadseregcsoport képviselői, akiknek az egység parancsnoka jelvényeket és plaketteket adományozott.


Nagyon szerették, az ogadeni sivatagi oroszlán is onnan tudta, hogy szovjet tanácsadót evett, hogy míg az amerikai tanácsadó rágógumijától csak összeragadt a sörénye, addig a szovjet tanácsadó elfogyasztása után még egy héttel is kitüntetést szart. Egyszer a szovjet vendégek kitüntették a vendéglátó ezred törzsfőnökét, aki valamilyen baleset miatt láb-protézissel menetelt a győzelem felé, - ő a Szovjet Hadsereg Kiváló Sportolója kitüntető jelvényt kapta, a személyi állomány meg bárdolatlanul röhögött.


Ünnepség után jobb helyeken volt kis immár nem hivatalos ünneplés, némi szelíd iszogatás, a valláserkölcsi alapon álló, forradalmi tűzben égő ellenállók leküzdötték az elgyengült elvtársnők ellenállását, azok meg elvörösödtek a forradalmi láztól, szóval ünnep volt ez a javából.
Slampos egy kommunizmus volt ez, mint nagy idők tanúja bátran állíthatom ezt néktek!


Aztán egyszercsak lemúlt rólunk, mint libáról a sikítófrász, mikor a róka elballagott a szomszédasszonnyal a fogai között - na, ezt is megúsztuk.


Próbálkoztak helyette más ünnepet csinálni, de miután pénzesborítékot nem mellékeltek az eszméhez, a nép nem akceptálta az erőlködést, inkább wellness-szállóba vonult, aki megengedhette magának. Anélkül múlt el, hogy egyszer is komolyabban végiggondoltuk volna, hogy a történelemnek ez a kis vargabetűje mit is adott az emberiségnek, vagy mit vett el tőle. Lehet ezt többféle szempontból vizsgálgatni, értékelni, de egy biztos: ez a kísérlet nem a jelenségek felszínét karcolgatta, hanem a leglényegét érintette, mert hozzányúlt – méghozzá határozottan, erős kézzel és erőszakosan az osztályviszonyokhoz, a termelési, a vagyoni és az elosztási viszonyokhoz, felrúgva a történelem szerves fejlődését.


Mesterségesen akarta felgyorsítani a fejlődést, mert az eszme képviselőinek meggyőződése volt, hogy az emberi társadalom nem alapulhat az embernek ember által való kizsákmányolásán, és hogy a javak elosztásának van igazságosabb módja is, mint kevesek gazdagsága és a többség nyomora. Türelmetlenek voltak, erőszakosak és sok esetben kegyetlenek is, főként eleinte. Mégis, mire nálunk kialakult egy emberhez igazított, élhető változat, addigra világméretekben befuccsolt a rendszer, mert nem bírta a fegyverkezési és nem bírta a gazdasági versenyt sem.


Bizonyára nem is az elvekkel volt a baj, hanem az emberi természettel, vagy ha úgy tetszik, az emberi tudattal..


Merthogy az ember tudata a horda barlangja óta keveset fejlődött és képtelen elfeledkezni évezredes kollektív tapasztalatáról, mely szerint csak az a tied, amit már megettél, emellett dögre kell zabálnod magad, mert ki tudja, mit hoz a holnap? Így aztán, mikor lemúlt rólunk a szocializmus, mindenki örvendezett, mert mindenki jobbat várt. Holott nem élt rosszul, de ezt nem hitte el, merthogy egyetlen dologban vagyunk világelsők, ez pedig a saját helyzetünkkel szemben érzett elégedetlenség.  Ez akár hajtóerő is lehetne, de nem az, hanem rosszkedvünk, pocsék természetünk rettenetes következményekkel járó oka, hiszen a szocializmus megszűnte után huszonöt éven át annyit hallgattuk, hogy mennyire ócska az életünk, hogy a végén el is hittük és ma ennek megfelelően viselkedünk.


Hogy milyen rettenetes a sorsunk, milyen rettenetes évek voltak azok, amikor bárki tanulhatott, művelődhetett, ehetett-ihatott ebben az országban, ahol a korszerű egészségügyi ellátás állampolgári jog volt, ahol nem lézengtek az utcán hajléktalanok, ahol a munka jog és kötelesség volt.


És még ma is nagyon jól élünk, összevetve magunkat a világ népeivel, de ma már azért az állam polgárainak fele nyomorog, gyermekek éheznek, évente fagynak meg hajléktalanok az utcán és szegények a lakásaikban – szóval a helyzet cseppet sem rózsás.
Ha megnézzük, hogy mit hiányolnak az emberek leginkább, hát kiderül: azokat a dolgokat, melyek a szocializmusban természetes módon rendelkezésükre álltak.


Emellett természetesen szidják a kommunistákat és azt a szocializmust, melynek a sok nagypofájú proli, zsellér, lyukaszoknis kispolgár családja és saját maga társadalmi és kulturális felemelkedését köszönhette. De hát ilyen az ember – a vonatkozó vicc szerint is azon szörnyülködött negyvenöt után a viceházmesterné, akinek a férjét kinevezték államtitkárnak, hogy ha nem jönnek ezek a szemét kommunisták, akkor méltóságos asszony lehetne.


Volt még egy pozitívuma november hetedikének: alternatívát kínált az emberiségnek a kapitalista társadalommal szemben. Már magában a létével önkorlátozásra késztette a kapitalista nagyvállalatokat, a multikat és az általuk hatalomban tartott kormányokat, de a világpolitikai visszarendeződéssel ennek is vége lett, ma pofátlanabb és erőszakosabb a tőkés, mint előtte bármikor, mert azt hiszi, hogy győzött, pedig csak időt kapott.


Kár, mert ennek is a kisember issza meg a levét. Kádár azt mondta: én a gyalogosok pártján állok – és társadalma valóban a gyalogosok – a kisemberek - társadalma volt. Ma száguldoznak a kéklámpás Audik, a potentát kinéz belőlük és megállapítja, ezeknek nincs semmijük. nem is érnek semmit. A proli meg a zsellér meg büszkén néz rá a Gárda terepszínű ruhájából, mert nem emlékezhet a viccre, miszerint a konyak a munkásosztály itala, melyet képviselői útján fogyaszt.


Szóval éljen november hét, az elvetélt Nagy Kísérlet Ünnepe, kár érte. Persze nem örökre halt meg az eszme, csak most kicsit – egy-kétszáz évet - szunnyad.


Hacsak Pekingben másként nem gondolják… 

:O)))

 



Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
Szombaton a kecskeméti Szabadság téren az előválasztás során a szavazás tisztaságát biztosító delegáltak jelez...
Bővebben >>