2014-02-27 11:00:42

"Velünk együttélő zsidó honfitársaink" – szokták a magukat politikailag hihetetlenül korrektnek vélő jobboldali politikusok nevezni a zsidókat, ha éppen zsidózni támad kedvük.

Ilyenkor felveszik legáhítatosabb pofájukat és sajnálkoznak a második világháború borzalmain, melyhez természetesen csak a németeknek, legfeljebb a kisszámú magyar nyilasnak van köze, akik aztán mind, egytől-egyig ávósnak álltak, ahol aztán a koncentrációs táborokból visszatért, bosszúért lihegő zsidókkal együtt üldözték az ártatlan magyart.

Persze bizonyos mértékig – ha nem is megbocsátható, de - érthető a vad hárítás, hiszen azért egy népirtásban, minősített tömeggyilkosságban való részvétel nem tartozik egy nép legszebb történelmi hagyományai közé, legalábbis nyíltan felvállalni nem illik.
Még akkor sem, ha az antiszemitizmusnak olyan komoly múltja van, mint hazánkban.
Jó, nem csak magyar sajátosság ez, hiszen ezer évre visszamenőleg divat Európában a zsidókat elnyomni, kifosztani, szerencsétlenebb esetben halomra gyilkolni, de ez egy fikarcnyit nem ment senkit.

Hogy mi az antiszemitizmus oka, erről nagyon sok, nagyon okos ember kazalba hordott már mindenféle teóriákat, jómagam két dologra vezetném vissza.
Az egyik ok bármelyik óvodában tanulmányozható: az emberek nehezen viselik a másságot. Sokat tudnának erről beszélni a vörös hajú vagy a szemüveges, kövér kisgyerekek, akiket társaik meglehetősen nehezen – vagy sehogy sem – fogadnak be.
Időnként el-elverik őket, csúfolják – vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó…
Hamar megtapasztalják a kiközösítést - nem játszom veled, mert ti cigányok vagytok – ettől természetesen nem érzik magukat boldognak.

A zsidóság az európai történelem során megtartotta ősei vallását, vallási rítusait, a többségi társadalom érthetetlennek és furcsának tartotta ezeket, a maga módján magyarázta, konfabulálgatott, képzelődött.
Ehhez adódott még az öltözetben is megnyilvánuló elkülönülés, amit tetézett, hogy időszakonként a zsidóságot kötelezték, hogy ruházatán sárga folttal, vagy sárga sapkával, legutóbb sárga Dávid-csillaggal jelezze származását.
Lakóhelyüket elkülönítették, a gettók népe a külvilág számára titokzatos, belterjes életet élt, a zsidót a foglalkozások többségének gyakorlásától is eltiltották, nem lehetett földje, maradtak nekik a pénzügyek és a kereskedelem - no, meg a művészetek és a tudomány.

És maradt a tanulás, mert ahhoz nagyon értettek, vallási előírás volt számukra, nem hiába hívják a zsidókat a Könyv népének…
Szorgalmasnak és kitartónak is kellett lenniük ahhoz, hogy megéljenek, eltartsák családjukat a sokszor embertelen külső körülmények között.
Mert azt se feledjük, hogy időnként a királyok, ha felszaporodott náluk az adósságuk, hát kiutasították őket országukból, elkobozták teljes vagyonukat vagy hatalmas adókat vetettek ki rájuk a maradásért cserébe, emellett időnkét rájuk küldték a csőcseléket, a kozákokat - mikor kit - rabolni, gyilkolni, fosztogatni.

Mit mondjak, zsidónak lenni soha nem volt merő méznyalogatás, de a XIX. század vége felé felcsillant az esély arra, hogy talán jobbra fordul a sorsuk.
Az iparosodás, a fejlődés kedvező körülményeket teremtett – aki nem zsidó és ezt meg szeretné érteni, az nézze meg „A napfény íze” című filmet, megéri.

Az I. Világháborút követő években persze bűnbak kellett, hisz az nem lehet, hogy azt a történelmi helyzetet, melybe jutottunk, saját magunknak köszönhessük, kellett ehhez valami vagy valaki, valakik, akik ide juttattak bennünket – és hát ki lett volna erre alkalmasabb, mint a zsidó, akiben – tőlünk alig pár évvel lemaradva – Hitler is megtalálta a bűnbakot, hogy majd kéz a kézben megvalósítsák a világtörténelem egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – tömeggyilkosságát.

Az antiszemitizmust kiváltó másik ok a primitív irigység, mert a műveltség és a szorgalom, a tanulás képessége és a törekvő életszemlélet előbb-utóbb anyagi sikereket is hozhat. 
Jelzem, még irigységünkben sem voltunk következetesek, mert a falusi szatócs a krematótrium kéményén át távozott, míg Horthy díszzsidói, a Chorinok, Goldbergerek az SS védelme alatt hagyták el az országot.

Az áldozatok egyik fele zsidó vallású és zsidó identitású magyar állampolgár volt, ők csak újraélték hitsorsosaik évszázadokon át megszokott sorsát, zsidóként haltak meg vagy élték esetleg túl a vészkorszakot.
A zsidóság másik fele viszont magyar identitású, esetlegesen zsidó vallású – de az is lehet, hogy katolikus vagy református ember volt.
Az ő sorsuk talán még borzasztóbb, hiszen míg a többieket az ősi ellenség ölte meg, nekik egy testvérgyilkosság áldozatának szerepe jutott.
Volt közöttük nem egy, aki végigharcolta az első világháborút, többször sebesült, esetleg arany vitézségi éremmel rendelkezett, szó szerint a vérével váltotta meg a magyarságát, de nem volt kegyelem senkinek.
Egy ország rohangált születési anyakönyvi kivonatokkal a hóna alatt, hogy bizonyítsa, ősei között nincs zsidó származású.

Aztán jött a soá, az endlösung, mikor a zsidó népet mind egy szálig ki akarták irtani, és ez után már soha többé nem lehetne elnézni az antiszemitizmus sunyi visszaszivárgását a közéletbe, - de mi mégis elnézzük.
Van ma Magyarországon olyan párt, melynek alapszabályában az szerepel, hogy nem lehet a tagja zsidó ember – na, az ilyet be se kellett volna jegyezni, a vezetőit meg bíróság elé kellene állítani.
Az is talán oka ennek, hogy mi mindig hazudunk magunknak, mindig megszépítjük a múltunkat, ahelyett, hogy szembenéznénk vele – és ilyen tekintetben mindegy, hogy Horthy vagy Kádár rendszerértől beszélünk.

Kádár rendszerében ugyan lehetett erről beszélni, de túlzásba azért nem vittük, mert az aktuálpolitika – Izrael közel-keleti háborúi és a cionizmus - mindig kényessé tette a témát – de ugyanúgy nem beszéltünk a Honvédség megszállóként elkövetett gyalázatos bűneiről Ukrajnában sem, mi ilyen szemérmes nép vagyunk.
Pedig ameddig nem beszéljük ki magunkból ezeket a traumákat, addig ez egy mentálisan sérült nemzet marad, úton a nemzethalál felé.

Idén emlékezünk meg a Holokauszt hetvenedik évfordulójáról, ezt hazudta volna körbe a Fidesz egy emlékművel, mely egy szintre süllyesztette volna a hóhért és az áldozatot, miközben a magyar felelősséget eltagadva a Holokausztért a felelősséget kizárólag a németek nyakába kívánta akasztani.
Ez ellen természetesen tiltakoztak a különféle zsidó szervezetek, kilátásba helyezték, hogy nem vesznek részt az emlékév ünnepségein, na, ezen aztán felháborodott mindenki, Lázár Jánostól Bayer Zsoltig.

Lázár még csendesen fenyegetőzött is, mondván: „A Mazsihisz magyar kormánynak küldött ultimátuma nem lesz képes megbontani azt az egységet és szimbiózist, amelyben hosszú évek óta élünk itt Gyulán, vagy éppen Hódmezővásárhelyen minden zsidó honfitársammal.”
 Azt is mondta: szerinte ez nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, amely több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében. 
Hát nem tudom, kinek mi a siker, akinek odaveszett a teljes családja, nem biztos, hogy sikersztorinak tartja az elmúlt évszázadokat.

A legszomorúbb az egészben a gondolkodásmód.
Merthogy aki itt él, ha zsidó, ha cigány, ha sváb, ha piréz, ha magát magyarnak vallja, akkor magyar, és nem Lázár hivatott arra, hogy kegyként osztogassa a magyarságot.
El nem hittem volna a rendszerváltás idején, hogy ennyire lemegyünk kutyába, mindahányunk szégyene, hogy ezt a csőcseléket a nyakunkba ültettük – merthogy a főnöke is hasonlóképpen kommunikál.
Ennyit nem érhetne a hatalom, hogy a magyarság legprimitívebb rétegét rászabadítsák a társadalomra.

Természetesen akció-reakció, ugye, nagyon értékes, képzett és művelt zsidó emberekben felhorgad a büszkeség és azt mondják: hát, ha nem kellettem magyar zsidónak, akkor ezentúl csak zsidó leszek, itt vagy Izraelben, merthogy már van hova mennem az üldöztetések elől.
Még ha ott sem nyugodt az élet, de legalább fegyver lesz a kezemben, ha meghalok.
És igazuk van, nem lehet nem megérteni őket, mert amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

A zsidóság nem lesz hálás az új emlékközpontért, talán hálásabb lett volna tizedannyi pénzből mondjuk Tisza István felállítani kívánt szobrának helyén egy félmillió halotthoz méltó emlékműért, melyre a képviselők a parlamentből jövet vethetnének egy pillantást – hátha megjön a józan eszük, hátha eszükbe jut, hogy hová képesek juttatni az országot a gyilkos eszmék, az alantas ösztönök és a felelőtlen butaság.
Ez lenne az igazi emlékezés, nem szimbiózisról meg zsidó honfitársakról lefetyelni hülyeségeket. mint Lázár János.

Még szerencse, hogy a végén nem énekelte el az Erger-Bergert…

:O)))