2014-07-13 10:52:40

Ha a választók számát tekintem, nem valami dús merítés, ami azt illeti.

A Batthyányi-örökmécses körül ugyan megtöltöttük a teret, de azért mindenki csak a fejét csóválta: kevesen vagyunk, kevesen…
Gondolom, a szervezők elégedettek voltak – minden szervező szinte mindig elégedett szokott lenni – mondhatták egymásnak, hogy hát jól van, nyár van, nem a politikai munka szezonja.
Az emberek szombat délután pihennek, kint fekszenek a diófa alatt, és a hasukat vakarják, lusták, így hát ez az eredmény is szépnek mondható.
Mondani persze mindent lehet, de ettől a tény még kiábrándító marad.

Háromezer ember egy kétmilliós nagyvárosban azt jelenti, hogy nem volt ott senki.
Az, hogy ezzel a felszereléssel egy százezres tömegtüntetést is meg lehetne rendezni, felvet néhány gazdaságossági kérdést is, de hát nem az én pénzem, akié meg, az hadd szórja, ha akarja.
Olyasmi feeling ez, mint amikor az osztály csúnya kislánya házibulit szervez, mindent megtesz a sikerért, aztán hatan jönnek el, azok is már az ajtóban mondják, hogy egy óra múlva menniük kell – ha nem a számomra rokonszenves pártról – pártokról – lenne szó, azt mondanám, hogy kiábrándítóan szánalmas.
Merthogy ne felejtsük, a szocialisták is ott voltak, ami rendben is van, hiszen a következő politikai eseményen együtt kell működniük a Fidesszel szembenálló pártoknak, de ha már odamennek, akkor ne két bánatos hívük lengesse a még Horn Gyula pártjához méretezett zászlókat, hanem hozzanak magukkal tömeget, mert így csak visszaigazolják saját gyászjelentésük hitelességét.

Száz szónak is egy a vége: ilyen rendezvényt épeszű kommunikációs szakember nem rendez, mert ez kontraproduktív.
Olyan, mintha Felcsút focicsapatából öten kiállnának a Maracana stadion közepére, dekázgatnának egy pöttyös gumilabdával, miközben az edző meg a gyúró szidja a brazil válogatottat és fenyegeti Scolari szövetségi kapitányt, hogy letépi a fejét.
Nem az első eset ez, és nem az első eset, mikor az emberben felmerül a kérdés: nem kellene egy tömegbefolyásra aspiráló pártnak profi kommunikációs szakembereket alkalmazni?

Így állandóan olyan érzése van az embernek, mintha az ilyen akciók tervei madártejkészítés közben nyernének formát egy egyébként rokonszenves és okos politikusi fejben, ami egyébként nem lenne baj, ha lennének az okos és rokonszenves fej közelében emberek, akik elhitetnék, hogy az utolsó polihisztor Leonardo da Vinci volt, és mostanában a világ kevés esélyt ad egy új polihisztor feltűnésére.
Szerencsétlen ország – a kormányfő szotyolázgatás közben ötletelget, az eredménye pillanatnyi állapotának függvénye, - ha kilóg a nyelve, akkor nagyon szívunk, ha nem lóg éppen ki, akkor csak kisebbeket.
Ellenzéke jelenleg egyetlen karakteres és meghatározó vezetője meg képtelen a csapatépítésre, a személyi rokonszenv alapján összeszedett reciklált politikusok nem pótolják a szakmai felkészültséggel rendelkező profi kommunikációs team-et.

A rendezvény maga sem volt egy nagy durranás, éppen olyan volt, mint az összes többi, ugyanazokkal a panelekkel, ugyanazokkal a hibákkal, csak most nem tizenötezren szenvedtük el, ami már önmagában is utal a pártvezetés humanizmusára.
A beszédek közül tetszett Eörsi Mátyás harcos forradalmisága, ő legalább – ha mondanivalójában nem is - stílusában újat hozott.
Kerék-Bárczy Szabolcs szépen abszolválta a „jó tanuló felel” teljesítményét, Kunhalmi Ágnes éppen el van foglalva azzal, hogy budapesti politikussá pozícionálja magát, Gyurcsány meg ismét bizonyította, hogy sokkal jobb, mint a magyar borászat, ő képes egyenletesen ugyanazt a teljesítményt hozni, rendezvényről rendezvényre.
Az csak a baj, hogy közben kopik.
Ellenfele elmondhat ötven beszédet is, mert jellegénél fogva nem kopik, csak edződik, ugye, prolinépek tudják, mire gondolok.

A rendezvényre jellemző, hogy sajtóvisszhangot leginkább csak a Krétakörös Gulyás Mártonnak leesett két saller keltett, ez neki bőven megérte, hiszen végre megtudta a világ, hogy létezik, ellenben a DK-nak újabb problémát okozott, hiszen ettől kezdve majd Hoppál Péter vagy bármelyik Orbán-zombi érvkészletébe felveheti az agresszív és szélsőséges Gyurcsány toposzát is.
A helyzetet csak súlyosbította, hogy Gyurcsány mártírrá avatta a provokátort és ismét szépelgett egy sort, ahelyett, hogy a demokratikus oldal végzetes megosztottságára hívta volna fel a figyelmet, egy mellékmondattal helytelenítve a cselekményt, mely a rengeteg DK aktivistákat ért provokáció után akár - ha helyesnek nem is - emberileg érthetőnek minősíthető.
Gyurcsánynak valaki, akire hallgat – van ilyen? - elmondhatná már, hogy lehet néha csendben is maradni, mert eddigi bajai nagy részét az édesanyja által oly precízen definiált lotyaszájúságával okozta.

Megjelent persze a túldimenzionált sajtkukac jellegű, állandó feltűnési viszketegségben szenvedő Rózsa Misi is, három jobb sorsra érdemes cigánylánnyal, akik a táblájukon azt kérdezték, hogy vajon lesz-e antiszemita polgármester-jelöltünk is, csendesen lezsidózva ezzel a résztvevőket - hát nem vicces?

A kisgyűlés végén a népség és katonaság átvonult a harci liba emlékművéhez, mely olyan lesz, mint Léda és a hattyú emlékműve, csak szivárványos kiadásban.
Már persze, amennyiben a madarat baksasnak, Gábriel arkangyalt meg férfinak tekintjük, jóllehet ő minden egyházi állásfoglalás szerint tulajdonképpen queer, és valószínűleg ott ugrált inkognitóban a Pride valamelyik kamionján arkangyalnak öltözve, kivívva ezzel Semjén haragját…

Mondjuk ez is kicsit snassz, ott tüntetnek ötvenen hónapok óta, oda kellene szervezni naponta az embereket, erre valók a pártszervezetek, ha vannak.

Nem akarom taglalni, de ez ezer okból fontos lenne.
Na, mindegy – illetve nem mindegy, de mindegy…

Persze felmerülhet a kérdés, hogy ha nekem nem tetszett, én mit csináltam volna máshogy?
Hát, például mindenképpen odavittem volna Pásztor Albertet, egy rövid, de ütős beszéd erejéig, mert vagy bevállaljuk, vagy nem, de az biztos, hogy nem sunnyogok akkor, mikor az egész baloldal róla beszél.
Aztán a beszédeket rövidebbre veszem, mert nem hosszan kell beszélni, hanem jól, lehetőleg érdekesen, értelmesen és röviden, de az már számomra is utópisztikus elvárás, hogy lehetne a szónokoknak összehangoltan is beszélni.
Egy ilyen rendezvénynek olyannak kell lennie, mint egy zeneműnek, egy szonátának, ahol az elején megjelennek a témák - lehetőleg kevés téma - aztán a témák kidolgozása a szónokok által, a témák vissza-visszatérnek a többieknél is, majd jön a zárótétel, és a közönség tapsol.
Nem beszél mindenki másról, mindenki erősíti a másik mondanivalóját, íve van a mondanivalónak – valamelyik színházi rendező ezt sokkal jobban el tudná magyarázni, méginkább megrendezni, de legalább rendezési tanácsokat tudna adni.
Aztán a rendfenntartásra felkészült szervezetet hozok létre, mert Józsi ugyan lelkes, de amatőr és az amatőr akkor is üt, amikor nem kellene.
A rendezvény elején meg nem lakodalmas rockra diszkóztatnám a népet, hanem nyomnám azokat a dalokat (igen-igen, stb. ) melyhez pozitív élmények kapcsolódnak.

De hát ne éljünk álomvilágban, beszéljünk továbbra is összevissza mindenről, oldjuk meg a világbéke ügyét is egykoszból, aztán fogjunk mindent a Vikire.
Nem-e lehetne-e  néha kis önvizsgálatot tartani nagyjainknak?
Rájuk férne, nagyon!

:O)))