2013-08-22 08:21:18

Azért ilyen nép, mint mi, nincs még egy a világon!

Volt egy királyunk, aki német lovagok élén, derékig vérben gázolva elvette a magyaroktól ősei hitét, és beterelte népét az európai akolba.

Őt szentként tisztelik azok, akik a mai napig rovásírással akarnak írni ( nincsen „LY”…) akik – maguk se tudják miért - visszavágynak Ázsiába, mert valamiféle homályos oknál fogva úgy képzelik, ha oda visszatérünk, akkor vágtathatunk megint a végtelen sztyeppéken, lobog hátunkon a párducprémes kacagány, továbbá lovunkon hátrafordulva nyilakat lődözhetünk üldözőinkre.

Minket ugyanis mindig üldözött valaki, és ez a helyzet várhatóan csak akkor fog megváltozni, ha az utolsó magyar is égnek rakja a bakancsot.

Továbbá az a kívánatos állapot, ha büntetlenül eljárhatunk kirabolni közeli és távoli szomszédainkat, időnként népünk egyik fele leöldösheti a másikat, megpocsékolhatja asszonyait, magáévá teheti barmait és egyéb jószágait, habár ha eszembe jut Wittner Mária, akkor ezektől a barmoktól és ettől a megpocsékolástól hajlandó vagyok eltekinteni.

Szóval már megint kitört a Nagy Nemzetvédő Harc, aki magyar, a Szentistvánt nemaggya! Merthogy támadás érte a Szent Királyt, aki pedig ravasz módon a sötét diktatúra éveiben már egyszer sunyiban legyőzte a komcsikat, de most a komcsi-libsi ármány legyőzte őt és a maga szolgálatába állította. – mondhatnánk, rabszolgájává tette.

Merthogy Szegeden Alföldi színpadra állította a hajdan oly nagysikerű rock-operát, de ez még hagyján: át is értelmezte, kissé aktualizálta, ezenközben közelebb hozta a valósághoz, melynél nagyobb vétket magyarember egy liter tablettás után nemigen ismer.

Így aztán a kuturkampf során fordulat állt be, az impertinens rendező - kihasználva azt, hogy a Vezér éppen az öregek, árvák és elesettek gyámolításával, valamint a takarékszövetkezeti vagyon maradéktalan ellopásával van elfoglalva – ellentámadást indított a jobboldali magaskultúra ellen.

A mű, melyet fogcsikorgatva nézett meg a jobboldal mindhárom színházat kedvelő képviselője, s melyről eszmetársaiknak híradást adni szent kötelességüknek érezték, maga volt a tömény libsi ármány! Sehol semmi emelkedettség, sehol egy kacagány, sehol egy buzogány, sehol a hősies pátosz, csak pofázás meg jammerolás, elképesztő!

Csoda hát, hogy népünk haladó fele minden rajta található lyukból kénköves füstöt fúj?

Különösen, mikor valamelyikük egy világosabb pillanatában rájött, hogy vannak áthallások korunkkal, és ez a korai bolsevik István, aki akarata ellenére akarta boldogítani népét, igencsak emlékeztet valakire.

Több probléma is fennforog itten egyszerre.  

Az első maga a darab.

Természetesen a néző belehelyezkedve a székébe és a szituációba elkezdi az azonosulást valamelyik szereplővel, ami nem egyszerű feladat. Merthogy a magyar jobber képtelen magát helyesen értékelni, ezért aztán állandóan Istvánt véli felfedezni magában, holott ő a kiköpött Koppány - kivéve talán a Vezért, akit ez az egész nemigen érdekel, legfeljebb csak a korona, mert az egyrészt aranyból van, másrészt meg csillog, és akkor sukár a csávó, ha ki van salnizva.

Ha azt vesszük, hogy a darabban István képviseli a haladást, a Stohl Buci meg a maradi, visszahúzó, a történelmi szükségszerűséget fel nem ismerő erőket, akkor igazán jókat lehet azon derülni, mikor a sok bánatos turulbanszületett belenéz a tükörbe és meglátja magában a szentet, majd ugyanezzel a lendülettel elkezd Európa ellen ágálni.

Az ideológiai alap is ingatag ehhez kissé, hiszen a „katolikus” kifejezés egyetemest - hogynemondjam internacionalistát - jelent, ennek pedig nem sok köze van az Európa-ellenességhez. De mi azért képesek vagyunk ilyen értelmezését adni a dolognak, hiszen tehetséges nemzet lennénk, vagy mifene, nemde? Koppány szar helyzetbe került, merthogy senki sem akarja őt felvállalni, mert az elvetemült ős nem akarja a kereszténységet, márpedig itt azt illik akarni, és aki nem akarja, azt négyfelé kell vágni és mindenféle várak kapuja fölé kell szegezni a maradványait, hadd egyék a varjúk.

Ez lenne helyes ma is,az lenne talán a helyes, ha azt is kétfele repítenénk, mint gazdasszony a csibét aki nem hajlandó kereszténynek lenni. E tekintetben eltekintünk attól, hogy Erdős hercegprímás őeminenciája von Haus aus zsidó (úgy van ezzel ő is, mint a Vezér a cigánysággal, nemigen reklámozza…), attól pedig főleg, hogy a Katolikus Zrt. vezérigazgatója is egy zsidó utasításait hajtja végre - lényeg a keresztény identitás. És nemzsidó és nemcigány, mert ezt aztán a haladás honi képviselői végképp képtelenek lennének feldolgozni, földhöz is vagdalnák a tarsolylemezeiket menten…

Namármost ezt a darabot nem kacagányban, páncélban és karingben előadni maga a szentségtörés, márpedig ezt jóérzésű magyarember nem nézheti szó nélkül!

A másik probléma a rendező személye, akinek a pedigréje kifogástalannak végképp nem mondható.

Mondjuk ki nyíltan: nem elég, hogy piréz, de még – állítólag - buznyák is, és hát, ugye a toleranciának is megvannak a maga határai. Hogy nagy művész, aki a zsigereiben érzi a színházat, az itt lényegtelen, hogy nézői egy jelentős részével ellentétben képes reálisan értelmezni egy történelmi szituációt, az nem érdekes, hogy azt vélelmezi, hogy a kereszténység felvétele nem volt a nemzet számára méznyalogatás, az meg pofátlan hazugság, hempergessük szurokba és tollba!

Kritikusai mindenesetre sokat köszönhetnek neki, túlnyomó többségük személye kapcsán ismerkedett meg a színház fogalmával, mely kultúrmisszióért a nemzet örök hálával tartozik neki.

Hát most éppen itt tartunk, de még hátra van a budapesti előadás, meg még egy sor balhé, de majdcsak túlleszünk rajta.Azért aki szeret színházba járni, az ne hagyja abba, ha nem tetszik neki Alföldi színháza, bátran felkeresheti Dörner színházát is, legalább addig sem az utcán ordítozik…

Hogy ezen az elmebajos közéleten mikor leszünk túl?

Talán, ha majd az elmebetegeket nem a Parlament Nándorfehérvári termében tároljuk, hanem az Igazságügyi Orvosszakértői Intézetben…