2013-07-23 20:56:01

Mert ami minket illet…

Alapvetésként egy vicc, rövidre szabva. Gazdag ember a házasság-közvetítőnél eképpen fogalmazza meg elvárásait jövendő vejével kapcsolatban: „Nem kell, hogy okos legyen, mert a kislányom nagyon okos. Nem kell, hogy gazdag legyen, mert a kislányom nagyon gazdag. A lényeg, hogy erkölcsös legyen, mert ami a kislányomat illeti…”.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap egy külföldi vendéggel arról filozofálgattunk, mik azok a sztereotípiák, amelyek általánosan élnek és elfogadottak egy-egy nemzethez tartozókról. Szó került egyebek között a skótokról, belgákról, németekről, a franciákról és pláne az angolokról. Valamennyien tudjuk, milyen aspektusokból.

Nos, ez a külhoni arra is kíváncsi volt, hogy a magyarok miként gondolnak magukra, hogyan definiálnák legáltalánosabban azt a jegyet, ami igazán csak rájuk lehet jellemző. Valljuk be, nem könnyű kérdés. Az ember próbál egyszerre hazafi, büszke magyar lenni, elkerülve a kérdésben rejlő buktatót.

Úgy próbáltam érvelni, hogy mi, magyarok, szeretjük igen intelligensnek, egyszersmind roppant agyafúrtnak tartani magunkat. Azt a hasonlatot használva, amikor mások mögött lépünk be a forgóajtóba, a másik oldalon mégis mindenkit megelőzve lépünk ki onnan.

Nem mondanám, hogy ez a képletes beszéd megnyerte volna az illető szívét, mert úgy fogalmazott: érti, mit szeretnék ezzel állítani, a magyarok meglehetősen találékonyak, de ugye, erre a mindenkit beelőzésre nem vagyunk büszkék?

Eloszlattam kétségeit, de tudtam, nem mondok igazat.

Ez a fenti hasonlat jól példázza – sajnos – egyik alapvető nemzeti karakterünket. Nem szeretjük betartani a mindenkire vonatkozó szabályokat, a versenyfeltételeket, hogy ne is beszéljünk törvényekről, erkölcsi tanokról vagy általánosságban értett társadalmi együttélési normákról.

Hányszor halljuk azt a humorosnak vélt gondolatot, hogy korrupció az, amiből minket kihagytak, vagy mocskos erkölcsi fertő az a gruppenszex, ahová nem kaptunk meghívást. „Tessék már egyszer engem is lekorrumpálni”, fogalmazunk összekacsintóan, pedig valójában komolyan gondoljuk.

Az is mindenki előtt ismert, már-már össznemzeti egyetértéssel vallott filozófia, hogy egy jogszabály még igazából meg sem jelent, az érintettek máris tudják, miként lehet-fogják kijátszani, hol találhatók azok a bizonyos kiskapuk.

Gondoljunk csak arra, milyen az adózási morálunk? Milyen a számlázással, számlakéréssel kapcsolatos morálunk? Lehet egy ÁFÁ-val kevesebb?

Vagy gondoljunk közlekedési magatartásunkra. A kötelező elsőbbségadás szabálya csak az idegeinket borzolja, s az azzal élni kívánót hamar megtanítjuk a virtigli magyar miatyánkra. Index? Na, ne már! Ha lassítani kell, gyorsítunk, és fordítva. Megelőzünk (mint a forgóajtóban) és lenyomunk. Nehogy má, köcsög!

Valljuk be, szeretünk szembemenni a többséggel, de még inkább a kisebbséggel. A másként gondolkodókkal, a mást vallókkal, a más módon élőkkel. Elhajoltnak, deviánsaknak tartva őket, akikkel szemben a tolerancia megengedhetetlen gesztus, a gyengeség jele. A megvetés és a nyilvános megalázás bocsánatos bűnök, amelyek könnyedén lerázhatók, szélsőséges esetben a templomban egyszeri aktussal meggyónhatók.

Belpolitikai életünk igazi terepasztala ennek a mindenkit beelőző, ellentmondást és ellenvéleményt nem tűrő, tolerancia nélküli létünknek. Pártpreferenciáink diktálta, párbeszédet és az átjárás lehetőségét nem ismerő krédóink, a másként gondolkodók ellenségként való aposztrofálásaink – tisztán képezik le erkölcsi világképünket.

Akkor is, ha tudjuk: a politikai ellenfél véleménye szabad kifejtésének, adott esetben szabad mozgásának akadályozásához, a hajléktalan, a homoszexuális zaklatásához, a villamoson ellenzéki sajtót olvasó szépkorú hölgynek való beszóláshoz nem bátorság kell, csak aljasság.

Nos, a külföldivel mindezeket az ember nem osztja meg, elkerülve a hazafiatlanság oly súlyos vádját. De magában, azért felteszi az ő kérdését: Ugye, ezekre nem vagyunk büszkék?

-rigi -