2013-09-19 11:48:40

Mikor iskolások voltunk és a tornaórán rendetlenkedtünk, akkor a tornatanár (ma már persze testnevelő tanár, lásd még cigány – roma…) a főkolomposokat szembeállította egymással, majd felszólította őket, adjanak a szembenállónak öt pofont.

Az első pofonok után – nem megfelelő minőségűnek értékelve a kivitelezést – kihirdette, hogy ezek érvénytelen pofonok voltak, ha nem pofozkodnak rendesen, akkor az ilyen pofonok soha nem lesznek pofonok. A gyerekek persze nem merték megtagadni a dolgot, de azt látták, hogy pofon nélkül nem ússzák meg, így aztán valamelyik odacserdített egy isteneset, mire is a szembenálló meghökkent és döntött: ha te így, akkor én is úgy!

A végén sírva, vörösre vert ábrázattal álltak vissza a sorba, a tornatanár meg elégedetten nézett ki a fejéből, és a nagyszünetben mosolyogva mesélte a csinos kolleginának, hogy milyen ötletesen bánt el a rendbontókkal, megalapozva ezzel férfiúi karrierje kilombosodását nevezett dúskeblű pedagógusnál.

Ez a szituáció jut néha eszembe, hiszen ilyen ma a demokratikus ellenzék is.

Megy az adok-kapok demokratikus oldalon, nézni is rossz. A pártok mára mintha elfelejtették volna, hogy mit is hirdettek ezelőtt egy évvel, ölik egymást, mintha fizetnék őket érte – persze lehet, némelyiket fizetik is. A pártvezérek - bezárkózva irodáikba - időnként rikkantanak egyet, majd választóikat sunyin egymás ellen hergelve azon munkálkodnak, hogy összejöjjön az a pár listás hely, mely lehetővé teszi, hogy a következő ciklusban is ott mereszthessék zsíros hátsójukat a Parlamentben, merthogy ők – kerül, amibe kerül - bekerülnek, arra azért vegyünk mérget. És ha kiderül, hogy kik vannak a listákon, akkor tudhatjuk azt is, hogy kik felelnek a mai helyzetért.

Orbán meg röhögve nézegeti a bolhacirkuszt, majd versenyt hirdet Gyurcsány végleges kiiktatása céljából, melybe a demokratikus oldal prominensei rohannak benevezni. A sikert látván a trojka nagyokat röhög, de igazuk is van. A választók meg többnyire bolondok, mert nemigen veszik észre, hogy manipulálják őket, és azok nagy része, akik ezelőtt egy évvel még a MILLA tüntetésén ordítva tapsoltak az „együtt” szó elsuttogása esetén is, ma harsány hangon szidják a másik pártot, annak vezetőit, horribile dictu tagjait – tegnapi harcostársait is. Hihetetlen nehéz ennek a helyzetnek ellenállni, hiszen már beleivódik az emberbe ez a nyúlós, gusztustalan és ócska orbánizmus, az örök harc, a permanens nemforradalom, ahol a nemzeti együttműködés a nemzet megosztását jelenti, ahol az emberek tartanak és félnek egymástól.

Merthogy aki nem lép egyszerre, nemhogy rétest nem kap estére, de már reggel kap a pofájára egyet-kettőt a hólapáttal.

Hihetetlen, hogy ebben az országban minden baromságot kiszolgál a nemzet krémje, az úgynevezett véleményformálók lelkes csapata, akikről az ilyen, mégcsak nem is túl nehéz időkben derül ki, hogy harcos elszántságuk leginkább a tülekedő igazodásban és a szarevő helyezkedésben merül ki. Igazán nem Gyurcsányozni akarok, de a vele és pártjával szembeni viselkedés mutatja meg igazán a mainstream értelmiség prominenseinek emberi minőségét, jobbanmondva a minőség hiányát. Berecz János mondta a rendszerváltás idején mosolyogva, mikor odaköszönt valakinek a Rádió pagodájában, és az illető látványosan elfordította a fejét: Hej, ha a seggem beszélni tudna!...

Hát, ami azt illeti, Gyurcsány segge is tudna valószínűleg érdekes dolgokat mesélni.

De ettől még lehetne akár igazuk is azoknak, akik mint egy jól összeszokott dalárda most beintésre egyszerre zengik az Orbán fülének oly kedves dalokat, a „Gyurcsány a megosztó”, „Gyurcsány vonuljon vissza”, „Gyurcsány távozzon örökre”, „Gyurcsány kárt okoz”, „Gyurcsány miatt fogunk veszíteni”, „Gyurcsány egy százalékos pártja”,  Gyurcsány takarodj” című kantátákat, és a Gyurcsány takarodj című világslágert. Egyszerre, kórusban, és az ember akár gyanakodhatna is, hogy ha ennyi okos ember egyszerre mond valamit, akkor az hátha igaz, de ennek ellentmondanak a nyilvánvaló hazugságok, a rosszindulatú tévedések, a médiamunkások összehangolt buzgólkodásai.

Még a hívószavak is egységesek, jó fidesz-módra.

De legfőképpen a szolidaritás hiánya ad okot gyanakvásra, mert amikor a Népszavában megjelenhet cikk olyan címmel, hogy „Nyálban úszik Gyurcsány - megint leköpték”, akkor ez azért eléggé elkeserítő tud lenni, csakúgy, mint amikor a drágajó Bolgárúr is idejét nagyrészt Gyurcsány ekézésével tölti - de azt láthatjuk az ATV-ben is, és az ember eltöpreng. Bartus László az Amerikai Népszavában megírta már, hogy mennyire egészségtelen, hogy nem a közmédiáért, hanem a Hit Gyülekezete televíziójáért, meg egy magánrádióért folyik a baloldali küzdelem, és most igencsak érzékelhető, hogy nincs ingyenleves: fizetni kell a frekvenciáért, az átmeneti nyugalomért, az egyház besorolásáért – a hatalom először alányomja ellenfeleit a pöcegödörben, aztán mikor már mind szaros, akkor hadd harcoljon egymással a sok ostoba opportunista.

Az is vicces, hogy a közvéleménykutatások eredményeinek ismertetéséből – de akár már a választási lehetőségek közül is - kihagyják a Demokratikus Koalíciót, és ebben baloldali lap is partner. De a választók sem sokkal jobbak, mert bár tudják jól, hogy kinek a „politikája” ellen kellene küzdeni, mégis azokat ütik lelkesen, akikkel egy oldalon álltak, és akikkel egy oldalon kellene állniuk, még akkor is, ha a demokrácia jövőjét egyformán képzelve annak gyakorlati megvalósításában máshova helyeznék a hangsúlyokat.

Van példa az összefogás eredményességére, mégsem errefelé tart a demokratikus oldal, és nehéz ebben spontán folyamatokat feltételezni. Az egész olyan, mintha egyetlen szerző partitúrájából játszana a zenekar, csak éppen a karmester nem látható, de a szólamvezetők tudják a dolgukat, nincs is hiba, egy sem. Csak éppen az előadott mű lesz élvezhetetlen – a neves szerző a demokratikus oldal részére kakofóniát alkotott, míg a saját zenekarával a Radetzky-indulót játszatja, bevonva a közönséget is az előadásba…

Mikor feltűnt Bajnai, abban reménykedtünk, hogy új zeneszerzőtől új művet fogunk játszani, de mára kiderült, ha a nép nem veszi a saját kezébe a dolgát, akkor itt semmi nem fog változni, csak az öreg zenészek húzzák ugyanazokat a nótákat egyre lehangoltabb hegedűiken.

És egyre lehangoltabbak leszünk mi is, választók, mert hiányzik a győzelemhez szüksége „mi, együtt” érzés, hiányzik a csapat, hiányzik az erő, hiányzik a lelkesedés.

Rosszkedvű ország rosszkedvű, pesszimista, apatikus népe lettünk, kár értünk. Már csak abban reménykedhetünk, hogy helyi szinten a „kispolitikusok” felismerik a történelmi szükségszerűséget, hátha több eszük van, mint pártvezéreiknek.

Nem túl nagy kihívás, meg kellene próbálni…

:O)))