2013-09-27 22:38:04

Demokráciát tanítsanak

A szerencsésebb, nyugati világban apraja és nagyja már karon ülő korától megtanulja és krédóként tudja, ismeri a társadalmi együttélés, azaz a demokrácia alaptörvényét.

Eszerint: az én jogaim ott kezdődnek, ahol a másoké végződik, és visszafelé. A másik joga nem lépheti át az én határaimat. Egyszerű szabály, pregnáns, könnyen értelmezhető és főként a szocializáció minden szintjén és korszakában az egyetlen, kikezdhetetlen zsinórmérték.

Senki nem rendelkezik több joggal a másiknál. Sem születésénél fogva, sem nemi, életkori, vagyoni, családi vagy egyéb viszonyainál fogva. Senki nem vindikálhat magának több jogot, mint ami megilleti. A mások érdekeinek, lehetőségeinek, jogainak korlátozása, lefaragása, súlyosabb esetben legyalulása az, ami senkinek nem megengedett.

Tiszta viszony-rendszer az ember és a többi ember között, ami mind a mai napig egyedül képes biztosítani a demokratikus társadalmak fennmaradását és fejlődését. Ismerjük mi történt a történelem során, amikor ez az ekvilibrium, ez a kézzelfoghatóan egyértelmű alapszabály sérült, meg megsértették. Nem szorul külön kibontásra.

Ami viszont szót érdemel, hogy mifelénk ez a dolog nem működik, ezért a demokráciáról csak, mint elvont fenoménról beszélünk. Ahányan emlegetjük, annyiféle értelmezést adunk neki, valamiféle furcsán misztikus, filozofikus dolognak tartjuk; igazán nehezen definiálható, ha úgy tetszik, úri huncutságnak véljük, a politika világához tartozónak, és mint ilyen, eleve gyanúsnak tűnik.

Meg aztán, valahogy nem illik hétköznapi életünkbe, életstílusunkba. Legyőzni, letarolni, megelőzni, visszaszorítani, jogtalan előnyhöz jutva az átlagnál jobban vagy gyorsabban érvényesülni, gyarapodni – valljuk be, társadalmunk torzult értékeitől egyáltalán nem idegen magatartás-formák. Olyannyira nem, hogy az ettől való eltérést – azaz a demokratikus alapszabályok szerinti életvitelt és felfogást – tekinti mai magyar társadalmunk deviánsnak, nem kívánatosnak, gyanúsnak, önsorsrontónak és még sorolhatnánk a jelzőket.

Erre a kifordított alaprendre építjük egzisztenciáinkat, mint kvázi elvárásra, az érvényesülés egyedül üdvözítő módjára. Annak ellenére is ezt tesszük, így viselkedünk, hogy tudjuk: ez a szerencsésebb nyugati világban nincs így. S azt is tudjuk - mert utazunk, külföldön dolgozunk és tapasztaljuk – hogy azokon a tájakon az emberek nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, egyértelműbben élik meg hétköznapjaikat.

Alapvetően azért, mert a társadalom tagjai nem lépik át azokat az emberi, erkölcsi és jogi határokat, amik mindig, mindenkor és mindenkire vonatkoznak. Azt az alaptörvényt, hogy magamat nem helyezhetem a többiek elé, fölé, de bizton számíthatok arra, hogy ezt velem, mint egyénnel szemben sem fogja senki gyakorolni. Sem a másik egyén, sem a politika.

Hétköznapi demokrácia. Az egyenlő jogok egyenjogú egyének által folytatott gyakorlata.

Mai oktatáspolitikánk ezt az alaptörvényt már azzal hazavágta, hogy a diákokat két részre osztotta: hittanosok, vagy erkölcsösök. Két, át nem járható, egymással össze nem férhető csoportra. Döntésre kényszerítette és megosztotta őket, nem rövid időre, hanem hosszabb távra, talán véglegesen. (-Te hittanos vagy? – Á, csak erkölcsös!)

 És eltávolította őket egy valamitől: a demokráciától.

- rigi -