Helyi oldalak
Kedvenc oldalam
. Ma Auguszta napja van.

Nemzeti puca

2014-06-17 10:18:34


Megnyilatkozott a Nemzet Pucája, annak alkalmából, hogy negyedszázaddal ezelőtt beszédet mondott a Hősök terén, 56 mártírjainak ravatalánál.


Csicskása, a hajdan jobb sorsra érdemes Navracsics azt volt képes mondani, hogy  „1989. június 16. az igazság születésnapja volt Magyarországon. 
Az igazságé, amely nélkül szabadság nem születhet. 
Hiszen igazság nélkül nincs szabadság, tudtuk ezt akkor is."

Csak ma nem tudjuk, úgy látszik, mert ha tudnánk, akkor nem rendeznénk ekkora cécót csak azért, hogy Orbánt a történelem középpontjába tudják tolni azok, akiknek ehhez erős anyagi érdekeik fűződnek.
Azért, hogy a nép elhiggye, hogy a rendszerváltozás a honi hősök, és a Hősök Leghősebbikének múlhatatlan érdeme, aki toppantott egyet arany lábával, s erre összeomlott a szocialista világrendszer, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió.

Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek - amikor a Mi Pucánk odaállt a koporsó mellé, már csak a sír körüli gereblyézés volt hátra, a halott már a sírban feküdt, és itt nem Nagy Imrére gondolok, hanem a szocializmus magyar változatának hullájára, élt vagy harminc szép és termékeny évet, isten nyugosztalja.
Viszont mi szeretjük megadni a módját politikai balfogásaink méltó temetésének, mi október hatodikát és június tizenhatodikát ünneplünk, március tizenötödikét és október huszonharmadikát tettük nemzeti ünnepünkké, népünk nagyjaiként pedig tehetségtelen politikusok tucatjait emeltük piedesztálra, akik eszement politikájukkal magyar emberek ezreit gyilkolták meg – nem vonva persze kétségbe jószándékukat.
 

Ebbe a sorba illeszkedett a Hősök terén felállított ravatal is, mely a társadalom egy részének megnyugvást adott, a kivégzett mártírok hozzátartozóinak erkölcsi elégtételt, mert ugyan Kádár rendszere soha nem tett róluk említést negatív kontextusban, de azért azt sem mondta soha, hogy igazuk volt.
Ez a ceremónia viszont azt jelképezte, hogy a mártíroknak igazuk volt.
Nem volt igazuk, de ettől még mártírok voltak, áldozatai saját irracionális politikájuknak, ami csak azért fájdalmas, mert nem csak ők viselték ennek sokszor halált hozó következményeit, hanem még sokezren, az egyszerű emberek közül is.

De persze egy ilyen eseményen nem várható el, hogy a történész reális értékelése legyen a beszédek vázlata, a hangsúlyt nem a politikusi tévedésekre kell helyezni, hanem az egyén hősi helytállására, példamutatására, mégha a mutatott példa nem is volt a legszerencsésebb.
A ravatalhoz odaengedett Orbán rendes ripacshoz méltón nagyot alakított, a párttitkár fia, a KISZ-titkár olyan virtigli kommunistafaló beszédet mondott, hogy maga Prónay Pál vagy Héjjas Iván is megnyalhatta volna minden ujját utána.
Nagy kockázatot vállalt a beszéddel a Mi Pucánk, neki és már akkor is haszonleső bandájának háta mögött ott állt Stumpf Istvánnak, a Hazafias Népfront akkori alelnökének apósa, a kommunista belügyminiszter, ember nem volt a kor hivatalosságai között, aki komolyabban nekik mert volna menni.

Na, és persze ekkor már elkezdődött a Nagy Helyezkedés, melynek során kialakultak azok a személyi viszonyok, melyek a következő évek, évtizedek tulajdonviszonyait maghatározták.
Nem volt itt kockázat már egy szál se, a szovjet csapatok kivonulása már folyamatban volt, az állampárt is elfogadta már a többpártrendszert, Orbán ehhez képest olyan lelkesen csépelte a döglött lovat, hogy aki csak nézte, mosolygott – milyen kis kekec a fiú, mondták, és nem gondolta senki, hogy egy mítosz megteremtését szemlélhette.

Ma az a hivatalosan elfogadott nézet, hogy a szocializmus bukását epedve várta a nép, és már mindenki elfeledkezett a másik ravatalról, ahová az egyszerű emberek százezrei vitték el – igen türelmesen kivárva a sorukat - a maguk szál virágát, hogy aztán a temetés szervezői a gyászkocsit a koporsóval olyan tempóban hajtsák keresztül Budapesten, melyre utoljára 1918-ban, Tisza István koporsójának hazalopásakor volt példa.
Igaz, Tisza esetében attól tartottak, hogy a nép felborogatja a kocsit (ez a szobron nem került ábrázolásra) míg utóbbi esetben inkább a rokonszenv megnyilatkozásaitól tartott a helyezkedő új hatalom, az újkeresztény Németh Miklóssal az élen.

Orbán ma azt mondja, hogy kockázatot vállalt, de ez a kockázat elméleti volt, a mi szabadságunk, mellyel élni természetesen nem tudtunk, ugyanúgy dőlt el, mint annak idején a rabságunk Jaltában – egy odavetett félmondattal mondott le rólunk az SZKP Mesterházy Attilája.
A hősök születése ez után kezdődött, így jött világra a Fidesz, eleinte, mint az SZDSZ ifjúsági tagozata, de aki beleharapott a neki eledelt adó kézbe, az már Orbán Viktor volt, személyesen.

„Ha Moszkvában akkor egy negatív fordulat történik, akkor itt mindenkit elvisznek. Tehát utóbb azt mondani, hogy radikálisabban kellett volna, meg forradalmat kellett volna csinálni, ezt én megértem, de ott és akkor ennyi bátorság, ennyi vér volt a magyar nép pucájában”. – mondta a Mi Pucánk, aki akkor és ott hihetetlen bátorsággal kivetette magát a földszinti ablakból.

De arra azért gondja van, hogy emlékezetessé tegye ezt a napot.
Szokásosan jó stílusérzékkel a hajdani ravatal színterére a kivégzettek hozzátartozóinak határozott tiltakozása ellenére ma koncertet szerveztek - éppencsak az hiányzott, hogy - mint a vonatkozó rendőrviccben a körzeti meghízott - Orbán felkérje az özvegyeket egy táncra.
Hja, kérem, megy az idő, ma már nincs szükség mártírokra, okvetetlenkedő hozzátartozókra, a viszonyok tisztulnak – ha ma lenne a temetés, a ravatalt és a dekorációt a KÖZGÉP építené, a beszédet Navracsics mondaná, a fiatalokra emlékeztető szimbolikus koporsót pedig eltakarná az előtte pöffeszkedő, kis félmosollyal a hajdani szép napokra emlékező Nemzeti Puca…
 
:O)))



Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
Van, amikor egészen banális dolgok miatt nincs esélyünk a munkavállalásra abban a pozícióban, amire áhítozun...
Bővebben >>