Helyi oldalak
Kedvenc oldalam
. Ma Lukrécia napja van.

Nyílt levél Orbán Viktor miniszterelnöknek

2014-05-06 09:36:58


Nyílt levél Orbán Viktor miniszterelnöknek a Szabadság téri emlékműről és a Dávid Katalin professzor asszonyhoz intézett leveléről

 

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

 

 

Ön április 29-én válaszolt Dávid Katalin művészettörténész professzor levelére. Tekintettel arra, hogy a professzor asszony saját, önhöz intézett levelét nem tette közkinccsé, joggal föltételezem, hogy a neki szóló válaszlevelet sem ő hozta nyilvánosságra, holott levele utóiratában ön erre kifejezetten fölhatalmazta. A levél szövege eszerint csak kormányzati forrásból kerülhetett a nyilvánosság elé, ami aligha történhetett az ön akarata ellenére. Följogosítva érzem ezért magam arra, hogy az abban foglaltakra a nyilvánosság előtt tegyek néhány megjegyzést.

 

Vágjunk talán rögtön a közepébe, és kezdjük azzal az ön által is sarkalatosnak minősített kérdéssel, hogy kik is voltak a megszállók: a nácik vagy a németek. Ön szerint a németek, akik akkor éppen a náci államberendezkedés rendje szerint élték az életüket. Rendben van, ez is egy fölfogás, szeretném azonban fölhívni a figyelmét, hogy ha ezt a gondolatmenetet következetesen végigvisszük, akkor több olyan konklúzióra jutunk, amely aligha lesz rokonszenves önnek. Ezek szerint ugyanis a történelmi Magyarország területén élt nemzetiségek jogos nemzeti törekvéseit nem a szűk látókörű és provinciális magyar uralkodó réteg nyomta el, olyan képviselői révén, mint Bánffy Dezső, Tisza István vagy Apponyi Albert, kikövezve ezzel az utat Trianon nemzeti tragédiájához, hanem a magyarok, akik akkor éppen a dualista államberendezkedés rendje szerint élték az életüket. 1914-ben nem a Monarchia közös hadserege támadt rá Szerbiára, kirobbantva ezzel az első világháborút, hanem a magyarok, akik akkor éppen az Osztrák-Magyar Monarchia államberendezkedésének rendje szerint élték az életüket. Nem a Horthy-rendszer kapzsi, nacionalista és antiszemita politikai osztálya fosztotta meg jogaitól, vagyonától és emberi méltóságától, végül küldte halálba a numerus clausus, a zsidótörvények, illetve a deportálások révén a magyar zsidóság nagy részét, üzent hadat a szövetségeseknek, romba döntve az országot, hurcolta mészárszékre a második magyar hadsereget és a munkaszolgálatosokat a Don-kanyarba, tizenötezer zsidót pedig Kamenyec-Podolszkba, hanem a magyarok, akik akkor éppen az ellenforradalmi Magyarország államberendezkedésének rendje szerint élték az életüket. Nem a Feketehalmy-Czeidner parancsnoksága alatt álló katonai és csendőri alakulatok mészároltak le Újvidéken négyezer szerbet és zsidót, hanem a magyarok, akik akkor éppen a Délvidéket visszafoglaló Magyar Királyság államberendezkedésének rendje szerint élték az életüket. Nem a Kádár-rendszer katonai egységei vettek részt az 1968-as csehszlovákiai bevonulásban és a prágai tavasz szégyenletes eltiprásában, hanem a magyarok, akik akkor éppen a kommunista államberendezkedés rendje szerint élték az életüket. Hogy tetszik önnek ez az értelmezés, miniszterelnök úr? Nem érezné-e aggályosnak, ha egy az említett események valamelyikének emléket állító szobron a Szent Korona vagy a magyar nemzeti trikolor utalna a felelősökre?! Mert ha igen, akkor jobb, ha szembenéz azzal a ténnyel, hogy a náci bűnöknek a német felségjelvényekben évszázadok óta szereplő sas útján való megjelenítése pontosan ugyanilyen aggályos.

 

Ön kortünetnek látja, miniszterelnök úr, milyen gyorsan teret nyert az angyal Magyarországgal történő azonosítása. Téved azonban, amikor ezt a politikai-harci értelmezésekhez való vonzódással magyarázza, amely vonzódáson egyébként ön csodálkozhat a legkevésbé. Ez az azonosítás leginkább azzal az előterjesztéssel magyarázható, amely ez év január 22-én került a Belváros-Lipótvárosi Önkormányzat képviselő-testülete elé, amelynek alapján az önkormányzat megadta a tulajdonosi hozzájárulást az emlékmű fölállításához, és amelyhez mellékelt műleírásban maga a tervező Párkányi Raab Péter írja: a sas „rátelepszik és lecsap a másik szelídebb, lágyabb vonalú alakra, Magyarországot képviselő, megtestesítő Gábriel arkangyal figurájára...” Nem egészen világos, miért reméli ön, hogy az alkotó világosan leírt koncepciójával ellentétben ránk erőltetheti azt az értelmezést, miszerint az angyal az ártatlan áldozatokat jelképezi.

 

Hasonlóképpen problematikus az ön érvelése, miszerint „ártatlan áldozatok százezreinek emléket állítani nem csak helyes dolog, de erkölcsi természetű kötelesség is”. A szobor ugyanis nem az ártatlan áldozatoknak, hanem a német megszállásnak állít emléket. „Magyarország német megszállásának emléket állító” emlékműről szól az 565/2013 (XII. 31.) számú, a megvalósításhoz szükséges közigazgatási hatósági ügyek nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánításáról határozó kormányrendelet, Magyarország német megszállása emlékművének fölállításához kér tulajdonosi hozzájárulást az önkormányzathoz intézett levelében Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, és a „Magyarország német megszállása 1944. március 19.” címet viseli az emlékmű az önkormányzati előterjesztéshez csatolt dokumentumok: a kísérő tervdokumentáció, a műszaki leírás, és a műleírás szerint egyaránt. A szobrot csak utólag, a kirobbant botrányra tekintettel próbálják önök a német megszállás áldozatainak emlékművévé szelídíteni.

 

Az angyalra, mint szimbólumra visszatérve, jól ismert az a legenda, miszerint II. Szilveszter pápa és III. Ottó császár a Szent Koronát eredetileg a lengyel Piastoknak szánta, de egy éjjel a pápának álmában megjelent Gábriel arkangyal és arra szólította föl, hogy a koronát ne a lengyel királynak küldje, hanem annak a fejedelemnek, akinek követe másnap reggel érkezik hozzá. Reggel aztán István magyar fejedelem képviseletében Asztrik apát járult a színe elé, kérve a koronát, amit a pápa, követve az álom sugallatát, el is küldött a leendő magyar királynak, egy apostoli kettős kereszttel együtt. Erre a legendára utal a budapesti Hősök terén a millenniumi emlékoszlop tetején álló Gábriel arkangyal, egyik kezében a Szent Koronával, másikban az apostoli kettős kereszttel – a szoborra egyébként a műleírásban az alkotó hivatkozik is. Ez a legenda tehát az, amely megteremti a kapcsolatot Gábriel arkangyal és Magyarország között, és amely alapot ad arra, hogy Gábriel Magyarországot jelképezze.

 

Gondoljuk viszont végig, hogy mindaz, amit Gábrielről tudunk, alkalmassá teszi-e őt arra, hogy az ártatlan áldozatokat szimbolizálja! A Gábriel név jelentése „Isten embere” vagy „Isten ereje” – mindkét jelentéssel nehezen egyeztethető össze az áldozati szerep. A Bibliában Gábriel az Úr szavát közvetíti: az Örökkévaló parancsára elmagyarázza Dániel prófétának látomása értelmét (Dán 8,16-26), tudatja Zakariással fia, Keresztelő Szent János születését (Lk 1,5-20) és hírül viszi Máriának a szeplőtelen fogantatást és azt, hogy a megszülető Jézus lesz a Messiás (Lk 1,26-28). Korántsem egyszerű hírnök azonban: Ezékiel próféta látomásában Jeruzsálemet az Úr parancsára angyalok pusztítják el (Ez 9,4-11), vezetőjüket, „a gyolcsba öltözött férfiút” pedig zsidó hittudósok Gábrielként azonosítják (be kell látnia, miniszterelnök úr: meglehetősen perverz gondolat lenne a német megszállás jórészt zsidó áldozatait a Jeruzsálem lerombolására küldött angyallal szimbolizálni. Újabb áttételes kapcsot jelent viszont ez ahhoz az értelmezéshez, miszerint az angyal Magyarországot jelképezi: az 1217-ben Jeruzsálemet elfoglalni induló, bár kudarcot valló II. András fölvette a „Jeruzsálem királya” címet, amit ettől kezdve a magyar királyok örököltek, Nagy Lajos óta pedig rendszerint használtak is). Apokrif iratok Gábrielt a Szodomát és Gomorrát elpusztító angyalok egyikeként említik, a kabbalisztikus tanítás szerint pedig Isten parancsára ő űzi ki Ádámot és Évát a Paradicsomból. Gábrieltől tehát mi sem áll távolabb, mint az áldozati szerep: ő az Úr szavának hordozója és ítéleteinek végrehajtója. Alátámasztja ezt, hogy az 1906-os Zsidó Enciklopédia szerint Gábriel az Úr trónusának balján áll, márpedig a végítélet során a bal oldal a szigorú, kegyetlen elmarasztalást, a kárhozatot jelenti („statuens in parte dextra”, azaz „állíts a jobb oldalra” – könyörög Istenhez Celanoi Tamás a Utolsó Ítéletről írott, Dies Irae című himnuszában) – vagyis a kárhozatra ítélteket az Úr Gábrielre bízza.

 

Míg tehát több jó érv is szól amellett, hogy a kompozícióban Gábriel arkangyal Magyarországot szimbolizálja, súlyos ellenérvek hozhatók föl azzal szemben, hogy az ártatlan áldozatokat jelképezhetné. Utóbbi mellett pedig mindössze az ön értelmezése szól és az, hogy a művésznek ezt a döntését (amely, mint láttuk, valójában nem hogy az ő döntése volna, de egyenesen ellentétes az általa megfogalmazott koncepcióval) ön „értékesnek tartja”.

 

Érdekes az az érvelése is, hogy miért tartja értékesnek. Azért, mert (ön szerint) kifejezi azt, amit ön a náci diktatúra legfontosabb jellemzőjének tekint: a keresztényellenességet. Ugyan miért? Mennyiben fejez ki ez a kompozíció keresztényellenességet? Ennek kifejtésével ön bizony adós marad. Hiszen az, hogy a (fogadjuk el egy pillanatra: náci) sas lecsap az angyalra, csakis abban az esetben fejezhetné ki a nácizmus keresztényellenességét, ha az angyal a kereszténységet jelképezné – ennek azonban semmi értelme sincs. Egyrészt azért, mert Gábriel arkangyal éppen az ön felfogása szerint az ártatlan áldozatok szimbóluma (felekezeti hovatartozásukra való tekintet nélkül), másrészt, mert az angyal a legkevésbé sem keresztény szimbólum. Mint láttuk ugyanis, fontos szerepet játszik a zsidó hitvilágban, ám ezen túlmenően az iszlámban is. Történetesen magát Gábriel arkangyalt Dzsibrail néven a muzulmánok különösen tisztelik, úgy tartják ugyanis, hogy ő juttatta el Isten szavát, a Koránt Mohamed prófétához.

 

Ennél is problematikusabb azonban, hogy ön a nácizmus lényegét a keresztényellenességben véli megragadhatni. Abban persze kétségkívül igaza van, hogy a nácizmus „félresöpörte a kétezer éves európai keresztény erényeket, politikával és hatalommal szembeni keresztény elvárásokat és tanításokat”, ám ezekkel együtt félresöpört még sok minden más, nem kevésbé fontos értéket is: a felvilágosodás „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas jelszóban kicsúcsosodó szellemi teljesítményét, a rációt, a tudományos gondolkodást, a humanista értékeket, a római jogot és a sor még hosszan volna folytatható. Röviden: két és félezer év civilizációs vívmányait söpörte félre és mint ilyen, nem keresztény- hanem civilizációellenes volt. Miközben pedig a civilizáció vívmányainak részeként kétségtelenül félresöpörte a keresztény erényeket is, sajnálattal kell megállapítani, hogy ebben nemegyszer talált készséges együttműködőkre a hivatalos keresztény egyházakban és klérusban. Mindszenty, Apor Vilmos, Márton Áron, Schlachta Margit vagy Salkaházi Sára (hogy ehelyt csak a katolikusokat és magyarokat említsük) gerinces, sőt hősies diktatúraellenes kiállása sem feledtetheti  XII. Pius pápa hallgatását és semlegességét, Serédi hercegprímás sunnyogását még a kikeresztelkedett zsidók ügyében is, a német teológusok által megalkotott „zsidómentesített” Bibliát, Prohászka püspök antiszemita kirohanásait és a két zsidótörvényt, amit a keresztény egyházak püspökei is megszavaztak a felsőházban.

 

Ön azt írja levelében: „A német katonai megszállás tény. Magyarország közvetlen német irányítás alá kényszerítése is tény.” Csakugyan? Hát ki vezette március 19. után Magyarországot? Horthy Miklós kormányzó a helyén maradt, és helyén maradt a teljes magyar hadvezetés és közigazgatás is. Néhány németellenes, ellenzéki képviselő és felsőházi tag letartóztatásától eltekintve érintetlen maradt az országgyűlés is, igaz, ennek gyakorlati jelentősége nem volt, mert március és október között alig-alig hívták össze. Horthy nevezte ki – még a Hitlernél tett látogatásból hazatérőben, a vonaton – miniszterelnökké Sztójayt Kállay helyére, a kormányban pedig csupa olyan politikus kapott helyet, aki a korábbi magyar kormányok valamelyikében már viselt tárcát. Bekerült a kormányba Imrédy Béla, aki 1938-39-ben miniszterelnök is volt, továbbá Rátz Jenő, Kunder Antal és Jaross Andor, aki Imrédy kormányában honvédelmi, iparügyi, illetve tárca nélküli miniszteri tisztséget viselt. A kormány tagja maradt Kállay korábbi honvédelmi, közellátásügyi és tárca nélküli minisztere, Csatay Lajos, Szász Lajos, illetve Antal István, továbbá Reményi-Schneller Lajos, aki mind Imrédy, mind Kállay kormányában (és ezen kívül még féltucat másik korábbi és későbbi kormányban is) a pénzügyi tárcát birtokolta. Egyedül Jurcsek Béla közellátási miniszter került be Kállay államtitkáraként (és nem minisztereként) az új kormányba, azért, mert korábbi főnöke, Szász Lajos az új kormányban az iparügyi tárcát kapta. Senki és semmi nem akadályozta meg Horthyt abban, hogy a megmaradt zsidóság deportálását július 6-án leállítsa (akkor pedig ugyan mi akadályozta volna meg ugyanebben áprilisban?), aminthogy abban sem, hogy augusztus végén a németbarát Sztójayt menessze, és helyére Lakatos Gézát nevezze ki miniszterelnökké. A kiugrási kísérletet nem a német katonai alakulatok, hanem a magyar hadsereg túlnyomórészt nácibarát tábornoki és tiszti kara akadályozta meg, és nem a német hadsereg, csupán az ifj. Horthy Miklós jól megszervezett elrablását végrehajtó Skorzeny-féle SS-különítmény kényszerítette a kormányzót arra, hogy a hatalmat Szálasinak adja át. Ez lett volna Magyarország közvetlen német irányítás alá kényszerítése?!

 

„...német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok és nincsenek százezerszám elveszett életek sem.” – írja ön levele záró soraiban. Biztos ön ebben, miniszterelnök úr? És Kamenyec-Podolszk? Ugyan mivel, ha nem marhavagonokkal szállították 1941-ben az ország minden részéből összegyűjtött, állítólag „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat a kőrösmezei gyűjtőtáborba? Ugyan minek nevezné ön ezt, ha nem deportálásnak? És hol volt akkor még a német megszállás? És az 1942-43-ban nyári ruházatban, papírtalpú bakancsokkal a Don-kanyarba küldött kétszázezer magyar katona? És a keret által lemészárolt vagy az „aknaszedés” sajátos megoldásaként az aknamezőre hajtott, átjárót saját életük árán nyitó munkaszolgálatosok? Őket nem sorolja a százezerszám elveszett életek tulajdonosai közé? És hol volt akkor még a német megszállás?!

 

Miniszterelnök úr!

 

Kockáztatva, hogy az ön ítélete engem is az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultjához állít, ki kell mondanom: ön hazudik. Hazudik, amikor visszamenőleg megpróbálja elfogadhatóvá stilizálni a Szabadság-térre tervezett emlékművet, és hazudik, amikor ennek érdekében letagad, megszépít vagy félig elhallgat történelmi eseményeket. Teszi mindezt azért, mert fontosnak tartja, hogy az ön szerint gránitba vésett (és ezért eddig csak ötször módosított) alaptörvényt márványba faragva láthatóvá is tegye. A megszállási emlékmű nem más, mint vizuális megjelenítése az alaptörvénybe foglalt nemzeti hitvallás ama hazugságának, miszerint hazánk 1944. március tizenkilencedikén elvesztette állami önrendelkezését, tehát a később történtekért nem felelős, és ennek igazolásául egybemos bűnösöket, cinkosokat, ártatlanokat és áldozatokat.

 

Márpedig, ahol bűn van, de megnevezett bűnösök nincsenek, ott senki nem lehet ártatlan, mert mindenki potenciális bűnös. Az ön politikai haszonszerzés céljából kimódolt hazugsága kollektív bűnössé avatja az egész magyarságot. Ezt az értelmezést utoljára Rákosi engedte meg magának.

 

Szégyellje magát, miniszterelnök úr!



Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
Vádat emelt az ügyészség a 600 millió forint vagyoni hátrányt okozó pécsi buszbeszerzés ügyében.
Bővebben >>