2015-11-14 12:24:37

Tegnap este bénultan, már közönynek tűnő értetlenséggel néztem az éjjeli híreket. Nem tudtam mit kezdeni azzal, ami történik. Közben a háttérben a tévé sorolta percről-percre a konkrétumokat. Gyorsan átfutottam, párom melyik kollégája dolgozik talán Párizsban. Egyből eszembe jutott, amikor az én férjem volt Párizsban. Eszembe jutott két idős barátom, akiknek unokája él kint Párizsban.. és a vers, amit mindig idéz Pista és Edit:
„
A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék. „ (Radnóti)

Első reagálásként feltódult bennem minden, amit kritizáltam az elmúlt hónapokban. Próbáltam mederben tartani, megőrizve a józanság hangját. Több, mint száznegyven halott. Koncerten lévők, akik péntek este próbáltak kikapcsolódni. A sokkban írt twitter üzenetek, azoktól, akik ki tudtak szökni.. „metszés... mészárlás.. borzalom...” szaggatott szavak . Eszembe jutott Martell Károly. Eszembe jutott a sok halott, áldozat, háború, nyomor.. mindez valami nevében. Eszembe jutott, Merkel. Eszembe jutott az egész káosz, ami történik a bevándorlók körül. Eszembe jutott a terror igazi arca, a kiszámíthatatlanság, a logikátlanságnak tűnő, jéghideg logika. Iszonyú nagy erővel próbáltam elkerülni, hogy bárhol kitörjön ez belőlem, talajt adjak annak a gyűlöletnek, ami tehetetlenségünkből fakad. Azt az ösztönös reakciót, hogy azt hibáztatjuk, aki legközelebb van. 

Európa már réges-rég nem az, ami egykor volt. Forr és izzik a mélyben, hatalmas feszültségek a betelepülők és az őslakosok között. Amit most még tetéz is a menekülthullámok okozta társadalmi feszültség. Az ember mondhatja, milyen nyitott társadalom vagyunk, de biológiai sajátsága, hogy a hasonlóban bízik és a mástól idegenkedik. Lehet ezt értelemmel, hideg érvelésekkel mederben tartani, de a mélyben mindig ott lesz ez az ősi ösztön.

A terrorizmus célja, a biztonságérzetünk megingatása, a félelem béklyójába való terelés. Pusztít, mindent feléget és mélyen belénk akarja égetni, minden percünk, óránk, életünk attól függ, mikor érnek utol minket. Teljesen mindegy, mire hivatkozva rombol. Már az első szó, az első mondat, ami bármire hivatkozva gyűlöletet próbál bennünk kelteni, előre vetíti, hogy győztek. Hogy már nem vagyunk önmagunk urai, a félelem zsinórján rángatott bábok vagyunk.

Most nagyon könnyű lenne, azok ellen fordulni, akik a legkézenfekvőbbek. Most nagyon könnyű lenne revansot venni, azon a tömegen, ami jelenleg Európában vár, hátha egy jobb életet kezdhet. Most nagyon könnyű kollektíven azonosítani, minden tagját, azzal az arctalan szörnnyel, ami tegnap feneketlen gyomrába emberi áldozatokat tömött. És lehet valóban igazunk lenne, ha azt mondanánk, a biztonság az első, nem kockáztathatjuk meg, hogy a világunk omoljon össze. Hogy hiába hófehér a mancs, amit bedug az ajtón, hogy igazolja, ártalmatlan, mögötte ott lehet az ordas. 

Most nagyon könnyű lenne.. Most nagyon nagy szükség van rá, hogy a bosszú iránti vágy ne vegye el civilizált józanságunk. Most nagyon nagy szükség lenne arra, hogy az európai közösség, humánus értékeit el nem veszítve, de józan óvatossággal hozott közös döntéssel , biztonság érzetet tudjon teremteni bennünk. De ne győzze le a terror, hogy attól való félelme irányítsa. Most nagyon nagy szükség lenne rá, hogy ne engedjük, a gyűlölet eluralkodjon rajtunk, ami által egyre inkább hasonlíthatunk arra, ami tegnap ezt az iszonyú mészárlást előidézte.