Helyi oldalak
Kedvenc oldalam
. Ma Gedeon napja van.

Potyautasok

2013-06-18 17:06:09


Az államvizsgára készülő szerző B tételsorában van egy furcsa kérdés a kollektív cselekvés elméletéről. Mancur Olson 1965-ben megjelent „A kollektív cselekvés logikája” című műve szembefordul a korábbi pluralista felfogással. Szerinte ugyanis egy nagyobb csoportban a kollektív cselekvés kudarcba fullad.


Az egyének úgy gondolhatják a csoport védőszárnyai alatt: minek kockáztassak, minek tegyek erőfeszítéseket? Ha a többiek megcsinálják, nem fog feltűnni, hogy én egyedül nem tettem hozzá semmit a sikerhez, a győztes csapatnak így is, úgy is tagja leszek. Ha pedig a többiek sem dolgoznak a kollektív célért, akkor miért én csináljam egyedül? Hol van az megírva, hogy nekem bele kell halnom? Ezekért? Egyedül én váltsam meg a világot?


Ismerős gondolatok. Ha körülnézünk, bőven találunk példát, aminek alapján igazat adhatunk Olsonnak.

 

Az egészen kicsiknél még nem így van, náluk még van közösségi szellem, tenni akarás, amit aztán gondosan kinevelnek belőlük. Nőnek, és azt látják, hogy nem érdemes közösségben gondolkozniuk, mert nem fognak belőle profitálni. Ma jobbára önzőnek nevelik a gyerekeket, mert az a trend, hogy mindenki magára gondoljon, hiszen csak úgy érhető el eredmény az életben, ha összeszorított szájjal átgázolunk mindenkin. Nehogy már másnak jobb legyen, több legyen, más jobban járjon. Az embereknek ma nem az a természetes, hogy ha látnak egy kinyújtott kezet, akkor belekapaszkodjanak, mert nekik maguknak sem jutott eszükbe soha kezet nyújtani egy segítségre szorulónak.

 

Olson persze nem csupán erre gondolt, hanem például a csapatmunkára. Manapság trendi a munkahelyeken csapatépítő tréninget tartani. Lehet, hogy ez valahol bejön, mi még nem jutottunk el a szociális fejlettségnek erre a fokára. Nálunk egy csapatépítő úgy néz ki, hogy elmegyünk valahova, ahol iszunk két napig, kreatív szervezőmunka esetén fetrengünk kicsit a sárban, esetleg, jobb esetben, a cég összeköti ezt a csapatépítést karitatív munkával – például egy óvoda kifestésével. A kollégák szervezetében szaporodó maligánfokokkal egyenes arányban növekszik az egymás iránt érzett szeretet is, ami – amint hazaérnek – épp olyan gyorsan múlik el, ahogyan jött. A következő hétfőn már újra eszük ágában sincs közös célért dolgozni, ugyanúgy folytatódik a megszokott fúrás a kollektívában, és mindenkit csak az érdekel, hogy gyorsan letudja a munkát, lehetőleg őt dicsérje meg a főnök, megkapja a negyedéves prémiumot, és minél hamarabb elmehessen ebédelni.

 

Magyarán és egyszerűen: ma nálunk látszólag minden Olson elméletét igazolja. Az emberek képtelenek együttműködni, vagy ha úgy tetszik: összefogni. Nem gondolnak arra, hogy vannak hosszabb távon kamatozó befektetések. Célok, amikért érdemes időt és energiát áldozni, mert megtérül, de csak akkor, ha mindenki komolyan veszi ezt a nem is túl távoli célt. Van az a távoli horizont, aminek elérése érdekében túl kell lépnünk magunkon és együtt kell dolgoznunk azzal a kollégával – vagy politikustárssal – akit a csapatépítőn csak három feles után sikerült megszeretnünk. Vagy talán még úgy sem. Itt azonban nem a szeretet a lényeg, hanem a cél. Nem kell szeretnünk a kollégánkat, még csapatépítőn sem, és nem kell szeretnünk a másik pártot vagy annak vezetőjét. Meg kell viszont látni azt a közös jövőt, amiben élni szeretnénk, és aminek érdekében együtt, egymás mellett kell dolgozni. Fölösleges megijedni, ettől még senki sem fogja elvárni, hogy munka után a másikat meg is hívjuk magunkhoz sörözni.

 

Tele vagyunk potyautasokkal. Potyautas az, aki nem látja be: ahhoz, hogy együtt és mihamarabb kikerüljünk a gödörből, nem elég ölbe tett kézzel várni, hogy a többiek kapaszkodjanak. Nem elég passzívan lázadni, nem elég kocsmapolitizálni és nem elég a csodára várni, hogy a 10%-os rezsicsökkentés majd rendbevágja a kosztpénzt, és akkor mehetünk nyaralni, anyukám. Potyautas az, aki maga hang nélkül eltűri, hogy ismét megsarcolják különböző burkolt adónemekkel, arra várva, hogy a többiek tiltakozzanak. Potyautas az, aki jól látja ugyan, hogy három éve hazudnak neki, hogy az a kormány, amelyik ellenzékben még népszavazást kezdeményezett a nép „sarcolása” ellen, most ennek a sarcnak nevezett összegnek – sumák módon, nyíltan ki nem mondva – a sokszorosát húzza ki a zsebéből, de úgy gondolja, másnak is hiányzik az a pénz, vállalja hát más a kockázatot, hogy elsőként kiáltja világgá: a király meztelen.

 

Potyautas az az ellenzéki politikus, akinek a kormányváltás napi frázis, de nem hajlandó összefogni a többi demokratával, noha jól tudja, hogy anélkül a kormányváltás reménytelen. Aki önhitten vagy demagóg módon hirdeti, hogy csakis nála van a recept az ország megváltására, és erre hivatkozva nem hajlandó megkötni az ésszerű kompromisszumot a többivel. Aki elégedetten figyeli, ha a mellette álló épp szétzúzza azt a parányi kis konszenzust is, amelyik gondos ápolás eredményeként talán éppen előbújna, mert az a konszenzus nem illik tökéletesen pillanatnyi terveibe. Potyautas az a politikus, aki nem hajlandó leendő vezetőként áldozatot hozni, mert úgy látja: elég a többiek áldozata ahhoz, hogy ő is befusson. Aki nem teszi félre személyes érzelmeit, aki saját jobb szereplése érdekében kész elveszíteni is a választást, mert úgy látja, hogy ő ráér 2018-ban is, legalább az újraválasztott Orbán addig elvégzi a piszkos munkát, és megszabadítja őt ellenszenves vetélytársaitól. Aki hajlandó az országot még mélyebbre taszítani azzal, hogy titokban másféle együttműködésre készül 2014-ben: a jelenlegi kormányzat és a jelenlegi demokratikus ellenzéki oldal potyautasainak együttműködésére.  



Oldal tetejére
Ezt olvasta már?
A leendő magyar űrhajóssal is találkozhatnak az érdeklődők a Csillagászati Héten Pécsen a Zsolnay Negyedben.
Bővebben >>