2014-03-26 08:44:45

Az a baj, hogy elkötelezett vagyok.

Nem egy adott párt mellett, nem egy tételes eszmerendszer mellett, hanem egy álom mellett, melyet magamnak álmodtam meg arról, hogy milyen életet szeretnék magamnak, a leszármazottaimnak, a barátaimnak és politikai ellenfeleimnek, az országnak.
Nem egy túlcizellált álom ez, nincs sehol sziklaszilárd pontokba szedve, inkább olyan, mint egy impresszionista festmény, hagy teret a fantáziának, az ötleteknek.

Nem csak a hozzám hasonlóan gondolkodóknak kell, hogy helyük legyen benne, nekem arra is szükségem lenne, hogy a nettó nácik és nyilasok kivételével minden épkézláb ember jól érezze magát az általam kitalált országban, ahol a nép soha nem elégedetten, de mindig nyugodt boldogságban élhet.

Az én álmom egy olyan ország, ahol mikor megszületik a kisbaba, még saját anyja sem tudja megmondani róla, hogy mire viszi.
Merthogy a lehetősége megvan arra, hogy sokra vigye, értve ezen az adottságaihoz mérten megfelelő munkakört, az anyagi jólétet, mely persze nem határtalan, de ahhoz elég, hogy ki tudja elégíteni normálisnak mondható igényeit, át tudja lépni a társadalmi pozíciójából fakadó korlátokat.

Az én álomországomban a társadalom az utolsó kis cigánypurdét is a tenyerén hordozza, megkapja mindazt élelemben, gondoskodásban, szeretetben, ami ahhoz kell, hogy testileg és mentálisan egészséges felnőtté válhasson, hogy legalább be tudjon nevezni a társadalmi versenybe.
Mert az én országomban pedagógusok nem azok lesznek, akiket már sehova máshova nem vettek fel, hanem azok, akik emberileg is alkalmasak erre a nagyon szép, de kicsit sem könnyű pályára, és akiket a társadalom igen jól megfizet, mert mindenki tudja, hogy nagyrészt az ő munkájukon múlik a jövő.

Az én országomban a pályakezdők három évig adó és közterhektől mentes állásokban szerezhetnék meg a szükséges szakmai tapasztalatokat választott foglalkozásukban, hivatásukban.
Álomországomban a munkavállaló a napi munkaideje végén elejti a kalapácsot, a ceruzát, hazaballag és a családjával, a barátaival foglalkozik, egyetlen idióta workaholic főnök sem tudja arra bírni, hogy fizetés nélkül túlórázzon, mert mögöttük ott áll az erős szakszervezet, mely nem foglalkozik politikai szarkeveréssel, de egyetlen tagja miatt megállít akár egy iparágat is, ha annak jogos érdekeit sérelem éri.
Az én szakszervezeteim funkcionáriusait nem a cégük fizeti, nem attól kapják az irodájukat,  hanem a szakszervezeti tagságtól, mert az én munkásom, tisztviselőm, sőt, még a műkörmös takarítónője is megérti, hogy egymagában gyenge, de a többiekkel együtt ő az ország ura, és az érdekvédelmet szervezni legalább annyira kell érteni, mint neki a saját munkáját.

A munkáltatók, a vállalkozók és a befektetők tisztes profit ellenében végezhetik felelősségteljes és kockázatos munkájukat, a közmunkákat pedig szigorú felügyelet, ellenőrzés és elszámoltatás mellett, átlátható módon végezhetnék.
Aki közpénzből lop, mutyizgat, annak irány a gánti dolomit mintabánya, melyben ha enni akarnak, akkor úgy dolgoznak a közpénzek lenyúlói, mint a gép – ettől mintabánya.
A brigádvezetőt Orbán Viktornak hívják, már hetvenhét éves, de a kőtörő kalapácsot neki is forgatnia kell, ha enni akar.

Az én országom világos és mindenkire érvényes törvények alapján munkálkodik, semmi visszamenőleges törvénykezés, semmi aktuális magánérdek megjelenítése, mert az ország érdeke érdekes módon egybeesik állampolgárainak érdekeivel.
Az általam képzelt világban is létezik a mutyi, a gazdasági bűnözés, csak éppen nem éri meg, mert a rendőrség és az adóhatóság jólképzett és tisztességesen megfizetett tagjai úgyis felderítik a törvénysértést, és a büntetés szinte elkerülhetetlen.

Ha valaki nyugdíjba megy, akkor az évek során felhalmozott megtakarításából tisztességesen megél, életszínvonala nem zuhan meredeken, hanem úgy tudja folytatni az életét, mintha szabadságot vett volna ki.
Nem kell kuporgatnia, nem kell a kuka mélyére merülni az ennivalóért, a csirkefarhátat pedig a kutyájának veszi.
Az egészségügyi ellátás jár neki, csakúgy, mint az aktív dolgozónak, mert az egészségügy színvonala az ország büszkesége, ésszerűen szervezett rendszer, mely nem a pazarló koldust testesíti meg, hanem a jó gazda gondosságával gazdálkodik a nemkevés rábízott pénzzel.

Természetesen ez a képzelt ország parlamentáris demokrácia lenne, melyben a Parlament csak egyéni képviselőkből állna, de kétkamarás lenne, a felsőházban ott ülnének az egyházak képviselői éppúgy, mint a szakszervezetek, a kamarák és a munkáltatók képviselői, akik mindahányan odafigyelnének arra, hogy a nagyon egyértelmű, nagyon szűkszavú és az állam működésének alapelveit pontosan rögzítő Alkotmány rendelkezései megkerülhetetlenek legyenek.
  
Tudom, a libacombot nem elég elképzelni, a pörkölthöz pénz is kell.
De az én államom merne kicsi lenni, nem akarna mindenbe belepofázni, nem akarná megmondani és ellenőrizni, hogy Jóska milyen pozícióban teszi magáévá Julcsát, a én államom a közigazgatást helyben oldaná meg, a megyéket meg a járásokat világgá zavarná, lecsökkentené az államigazgatási háttérintézmények számát, majdhogynem a nullára.
Lengyel László még ma is haragszik ugyan a Pénzügykutató hajdani felszámolása miatt, pedig lehet, ha intézete megmarad az állami vízfejen fülnek, akkor rá már a kutya sem emlékezne… 

Az én államom nem építene stadionokat, de támogatná az iskolai sportot, minden szinten, és oda adná a legtöbbet, ahova magántőke nemigen fog érkezni.
Lennének tornatermek, iskolai futsalok, öltözők, edzők, ezerféle sport, hogy az is sportolhasson, aki nem szereti a sípcsontját összerugdaltatni.

Az én országomban mindenki adózna, nem sokat, keveset, de kikerülhetetlenül.
Ennek az országnak a vezetője nem babrálna az árakkal, hogy amit odaad rezsicsökkentésnek, azt visszavegye tranzakciós illeték formájában, nem trükközne, mert nem akarná hülyíteni a választót.
Nem lennének vissza nem térítendő támogatások, nem építhetne az ország leggazdagabb embere állami támogatással zenélő istállót légkondicionálással akkor, mikor telente emberek százai fagynak meg.

A bíróságok „várólistái” rövidek és nyilvánosak lennének, az ügyészség munkájáért a kormányfő felelne - büntetőjogilag is, természetesen korrekt törvényi feltételek megfogalmazása után.

És az én országom színvak lenne, amelyben erőszakot hirdető, vagy akárcsak kilátásba helyező szervezeteknek nem lenne helye, aki pedig ezt hirdeti, mehetne Gántra kopácsolni, mert ebben az országban többé nem lenne helye az emberek szembeállításának, legyen az zsidó, sváb, cigány vagy piréz, itt mindenkinek egyforma jogai és kötelességei lennének – nem csak formálisan, hanem a valóságban is - és mindenki bemehetne a diszkóba...

Amiért meg ezt ideírtam, az azért van, mert lassan vége a kampánynak, és nagy hiány van jövőképben, tervekben, elképzelésekben, - egyszerű gondolatokban, egyszerű szavakban, mert a nép nem rejtvényeket akar fejteni, nem narratívákat emészteni, hanem gondolatokat hallani, melyeket ért és amelyekkel azonosulni tud.
Orbán nem akar vitatkozni, sem a múltról, sem a jövőről, amit meg is értek, hiszen amit csinálni akar, azt nem mondhatja el, mert a kutya sem szavazna utána rá, az ígéretei beváltását se szeretné, ha számon kérnék rajta, inkább sunnyog és számolja a napokat.


De ettől mi még elmondhatnánk a saját megvalósítható álmainkat, nemde?

 :O)))