2013-12-07 10:32:12

A szocializmus vérben tocsogó esztendeiben, az elnyomott emberek  nyaralócskáinak bográcsai mellett, sörösüveggel a kézben volt az elnyomottak kedvenc vicce, hogy a világon három abszolút felesleges dolog van: a férfiak csöcse, a pápa pöcse meg a szakszervezet.

Növelte a vicc sikerét az, ha a hallgatók között ott volt valamelyik szakszervezeti bizalmi, neadjisten maga a vállalati SZB-titkár, aki nem mert nem röhögni együtt a többiekkel, hiszen ha felhúzza az orrát, akkor oda a tömegtámogatás, ami egy szakszervezeti funkcionáriusnál életveszélyes tud lenni.

Hát, a fene tudja, hogy mi ennek a magvas megállapításnak az igazságtartalma, mindenesetre a magyar társadalom az elmúlt negyedszázadban kipróbálta, hogy mire megy szakszervezetek nélkül. Hát tönkrement, de a mai magyar szakszervezeti vezetőket látva az sem kizárt, hogy a szakszervezetekkel együtt harcolva már fele idő alatt is tönkrement volna, amilyen tehetségdömping árasztotta el a szakszervezeti apparátust. A sokat próbált szervezet pedig a munkásság és az alkalmazottak érdekvédelmében eltöltött évei, a múltja alapján dicsőségesebb jelenre lehetett volna predesztinálva.

A magyar szakszervezeti mozgalom bő másfél évszázados múltra tekinthet vissza, hiszen már 1848-ban bérharcot folytattak, megkötötték az első, mai fogalmak szerinti ágazati kollektív szerződést, utána pedig – egészen 1946-ig – a munkavállalók érdekképviseletében tették dolgukat. Rengeteget tettek a szervezett munkásságért a gazdasági követeléseken túl is, aki erről szeretne hiteles képet látni maga előtt, az olvassa el Marosán Györgytől a Tüzes kemence című könyvét, abban plasztikus képet láthat a két világháború közötti munkásmozgalomról, a célokról és a módszerekről.

Olvashat a könyvtárakról, , színjátszó körökről, önképzésről – hihetetlenül érdekes világra nyit ablakot a kor felettébb népszerű Buci Gyurija, aki számára a sors különös kegyetlensége lehetett, hogy még megláthatta a rendszerváltás rémálmát. Ha fiatalabb, ő is olyan lehetett volna, mint a feltámadt Lenin, aki az Auróráról üzent Brezsnyevnek: Itt állok a fedélzeten, kezdhetjük! De hát a rendszerváltás akkor is tönkretette volna a szakszervezeti mozgalmat, ha nem hordozza magában a szocializmus visszásságait, a sztálini szakszervezeti modell maradványait, mely a szervezetet csak transzmissziós szíjnak tekintette a Párt és a munkásság között.

A nemzetközi tőke a rendszerváltás éveiben Magyarországban elsősorban piacot és olcsó, képzett  munkaerőt látott, ez a szemlélet aztán együtt járt a magyar nagyüzemi szervezett munkásság szétverésével, a nagyüzemek és munkahelyeik megszűntetésével, és aki ezt nem értette első szóra, annak is el kellett jutnia az agyáig, legkésőbb akkor, mikor a Csepel Művekben kinyitott az első marcipánkészítő manufaktúra.

Ahol sokan dolgoznak egy helyen, ott van esélye a szerveződésnek, főként, ha a gazdasági követelések indokoltak, de műkörmös szakszervezetet szervezni macerásabb, sok szaladgálással jár és nincs ki ellen harcolni, legfeljebb egy másik műkörmös ellen. A világ egyébként is megváltozott, a súlypontok eltolódtak, a termelés és a szolgáltatások aránya megváltozott, ezt Orbán Viktoron kívül már szinte mindenki tudja, ő meg elakadt az ipari-technikai forradalomnál, de lehet, már a géprombolásoknál tart.

Mindegy, majd Széles Gábor felvirágoztatja a hazai ipart, az ő perpetuum mobile-je rá lesz kötve a az Orbán Viktor Művek csatabárd és nyílpuskagyárának gépeire, forognak a tengelyek, csattognak a transzmissziós szíjak, csak úgy ömlik a sok nyílpuska és csatabárd, ipari világhatalom leszünk! A Négycsöcsű söntés mögötti két különtermében meg ott ülésezik majd a két szakszervezet két sztrájkbizottsága, ennyi kell legalább ahhoz, hogy legyen kivel összeveszni, hadd röhögjön Orrnicska Lajos Mihály, a Csatabárd és Nyílpuska ZRt. elnök-vezérigazgatója a sok marhán…

A világ már csak ilyen, elültetjük a magot, kikel a növény, virágot bont, büdösködik kicsinyt majd vagy termést hoz, vagy menet közben lelegeli a liba.

De, ha termést hozna is, jön ősszel valaki ekével-tárcsával-boronával és a növénynek annyi, tavasszal lehet újra vetni. Nálunk évelő növény nem létezik, itt mindig mindent újra kell kezdeni. Itt a rendszerkonform szakszervezeti vezető azzal kezdi karrierjét, hogy elolvassa a Jimmy Hoffával foglalkozó szakirodalmat, elmélkedik egy sort azon, hogy harmincnyolc évi nyomozás után máig sem lehetett fellelni a kissé anyagias munkásvezér földi maradványait, majd ehhez képest szabályozza harcos kiállását. Aki ebben a szabályozásban eléri a mester fokozatot, az szervezetére is áldást hoz - most például a vasutasok kaptak fejenként harmincötezret – és megkapja a Gaskó István díjat, mely egy kortárs magyar művész kinetikus szobra lesz, mely egy monumentális, hungarocellből megszobort segg előtt lengedező nyelvet ábrázol, titánból és krómacélból.

Természetesen a szocreál szabályainak megfelelően, hadd értse még akár a Tarlós-Wittner képzőművészeti szakértői team is…
Szóval, meg kell kezdeni az érdekvédelmi szervezetek megteremtését a semmiből, ami nem lesz könnyű, egyrészt, mert a hatalom a bátraknak rojtosra rugdalja a fenekét, és nem mindenki mazochista milliomos, másrészt meg a bátor vállalkozó körülnéz, elhúzza a száját, és maga elé dünnyögi: ezeknek?   

Így aztán maradnak a jelenlegi szervezetek, melyek közül kettő most egyesül, gondolom, hogy érdemes legyen kibérelni egy fürdőszobát, ha kongresszust tartani támadna kedvük, de még ez sem biztos, hiszen adtak maguknak egy év türelmi időt. Hogy ezeknek emberek ezért a tevékenységért még tagdíjat is fizetnek - ez felfoghatatlan. Régen is volt szakszervezeti tagdíj, de akkor legalább volt üdültetés, segély, támogatás, fityfene, de ma mi van?

Nagy jövő előtt áll a magyar szakszervezeti mozgalom, a mai szakszervezeti vezetőkhöz képest Nagy Sándor hajdani MSZOSZ elnök maga volt a kétlábon járó harcos munkásmozgalom.

Ma félnek a kormánytól, félnek a multitól, félnek a magyar vállalkozótól és félnek a munkástól, de legeslegjobban a munkától félnek.
Jelzem, a magyar vállalkozó általában rosszabb, mint a multi, mert míg a multi kizsákmányolásának áldozatává válni nem egy ok az öngyilokra, addig egy helyiérdekű kócerájban kizsákmányoltnak lenni és naponta háromszor kezet csókolni a büdöstalpú tulajnak - nem egy örömünnep.

Na, ott próbáljon meg szakszervezeti vezér lenni Gaskó, az a kunszt, nem a csutkásokat hülyíteni. Mindenesetre egységben az erő, Gaskó meg jelenleg az Erős Pista, habár vörösnek nem mondható. Már csak arra leszek kíváncsi, mikor a vasutasok szakszervezeti dalárdája egy esetleges kormányváltás után felveszi a repertoárra a „Mátészalka gyászban van, Gaskó Pista szarban van” című világslágert.

Szívesen hallgatnám.

:O))))