2013-05-27 15:49:34

Karácsonykor is, húsvét alkalmával is bejárták a közösségi- és hírportálokat a Blaha Lujza téren ételért sorban állókról készült képek. Azt, hogy a téren, csak jobb híján mondom, a sor ugyanis már jó ideje valamivel tovább húzódik. El a Corvin mellett, a Rákóczi úton az Astoria felé, sok száz méter hosszan.

Hónapról hónapra tovább nyúlik az Ételt az Életért Alapítvány ingyenes ételosztására várakozók sora. Egyre többen vannak, akik olyan nyomorúságban élnek, hogy az az egy tál meleg étel, amit itt ingyen kapnak, megéri nekik az órákig tartó sorban állást. Férfiak és nők, gyerekek és idősek, javakorabeliek és a húszas éveikben járók egyaránt megtalálhatóak közöttük. Sokfélék, sokféle múlttal és sokféle sorssal a hátuk mögött. Egyetlen közös élményük a kiszolgáltatottság, ami ott figyel a szemükben, ott ül a vállukon, ott utazik a csomagjukban is. Nem akarnak semmi mást, csak megenni azt, amit itt jó szívvel adnak. Mert rászorulnak.

És most már azt is el akarják venni tőlük, hogy nyugodtan várhassanak a sorukra.

Mi, akik itt ülünk a monitor előtt, és olvassuk e sorokat, tudjuk-e vajon, hogy milyen kérni? Hogy milyen megalázkodni, nyelni, és elfogadni? Milyen lehet átélni azt, hogy nem is olyan régen még számítottunk valamit: irányítottunk egy családot, vagy értékeltük beosztottjaink munkáját, biztos helyünk volt az életben, aztán ez a biztonság egyszer csak szertefoszlik. Kicsúszik lábunk alól a talaj, talán nem is a mi hibánkból, hiszen ma már nem olyan ritkaság hitelkárosulttá válni vagy elveszteni egy családi vállalkozást, munka nélkül maradni pedig egyenesen hétköznapi dolog. Mindinkább az tűnik fel, ha egy beszélgetésben azt halljuk, hogy valakinek stabil, bejelentett munkahelye van.

Persze, a piacgazdaságnak természetes velejárója a bizonytalanság. Elfogadjuk, hogy a munkanélküliség elkerülhetetlen, csakúgy, mint a társadalmi és vagyoni különbségek. Ezek mértéke az, ami nem mindegy: a munkát hiába keresők tömege, a társadalmi törésvonalak szélessége, a különböző vagyoni helyzetűeket elválasztó szakadék mélysége. Ezek ellen tehet, és kell is, hogy tegyen valamit az állam, hogy a társadalom ne piramisra hasonlítson: alul a milliónyi nincstelen, felül pedig néhány milliárdos.

Megtanulunk tehát nélkülözni, lemondani. Megtanulunk beállni a sorba, elfogadni az ingyen ételt, mert éhesek vagyunk. Megpróbáljuk nem szégyellni magunkat amiatt, hogy rászorulunk.

És akkor valaki odalép, és ismét megaláz.

Május 24-én, pénteken ez történt; a kanyargó sorban állókat elkezdték igazoltatni a rend éber őrei.

Ugyan, miért? Mire számítottak: ki bujkál a sorok között, és mit rejteget? Országunk nagyjai veszélyesnek ítélik a kiéhezett tömeget? Helyes, ítéljék is, de akkor ne várják meg, hogy még többen legyenek. Szégyellik? Helyes, szégyelljék is; nem ezeknek az embereknek kell szégyellniük magukat, amiért egyre többen és többen lesznek, hanem annak a kormányzatnak, amely hagyja, hogy vezetése alatt száz- és százezrek menjenek tönkre, amely tétlenül nézi, ahogy a négymillió szegény napról napra csüggedtebben beáll egy sorba, és reméli, hogy másnapig kihúzza valahogy. Az a kormány a veszélyes és szégyenletes, amelyik eltűri, hogy gyerekek alapélménye legyen sorban állni ingyen ételért. Hogy ezek a gyerekek ne ismerjék fel a gyümölcsöket, de már egészen kicsiként tudják, mit kell tenni a patkányok és a bolhák ellen. Hogy meggyőződéssel vallják: csak az a tied, amit megeszel. És hogy mindeközben szüleik arcán ott üljön a folyamatos rettegés, a kérdés, hogy mi lesz a gyerekemmel, ha elveszik tőlem, mert nem tudok számára megfelelő körülményeket biztosítani. Mert nem elég, hogy a megélhetésemet elvették, el akarnak szakítani a gyerekemtől is.

Most ezeket az embereket igazoltatják és molesztálják.

A lázári elvek szerint gondolkodó hatalom persze potenciális bűnözőknek tekinti a nincsteleneket. Az pedig mérhetetlen önzésüket mutatja, hogy ami nem szép, ami nem tetszik, azt el kell takarni, mert ha nem látjuk, akkor nincs is. Erre ment ki a játék a hajléktalanok vegzálásával, akiktől még azt a lehetőséget is el akarták venni, hogy a hidegben-esőben a fedett aluljáróba húzódjanak. Költözzenek inkább ki a városszéli erdőkbe, ott nem látja őket senki, nem bántja senki szemét a látvány.

És ugyanehhez a takargatáshoz folyamodtak hónapokkal ezelőtt Hódmezővásárhelyen is, egy államtitkár látogatása során. A látogatás célpontja egy művészeti oktatással és tehetséggondozással is foglalkozó intézmény volt, ami történetesen egy szegényebbek lakta környéken áll. Nosza, kihúztak hát néhány paravánt, és felállítottak pár cserépnyi tuját, amik mögül nem tűnt elő az omladozó vakolat meg a szőrös deszka; nem szerették volna zavarba hozni a vendéget. Ebben sincs persze semmi új: Patyomkin miniszter ugyanilyen módszerrel, virágzó falvak képével díszített paravánokkal takarta el a Dnyeper melletti nyomort az utazgató Katalin cárnő szeme elől. A derék vásárhelyiek csupán úgy gondolták, ez már bejött egyszer.

Ilyen paravánozás kezdődik most a Blahán is. Előbb elveszik a rászorulók kedvét a sorban állástól, emberi méltóságukban alázva meg őket azzal, hogy az ingyen ételért cserébe eltűrni kényszerülnek az igazoltatást. Következő lépésként pedig a hírek szerint átalakítják a teret, hogy az alapítványnak ne legyen lehetősége a város közepén jótékonykodni. Kormányunk nem akar ezen a központi helyen szembesülni azokkal az áldozatokkal, akiket háromévnyi cserbenhagyásos gázolás során maga után hagyott. Nyilván attól is tartanak, hogy lassan a közlekedésben is komoly fennakadásokat fog okozni a tömeg. Ki tudja, lehet, hogy karácsonyra már a Gellért térnél lesz a sor vége.

„Jobb a békesség” alapon tehát inkább kitelepítik a jótékonykodni vágyókat és a rájuk szorulókat valahová a város szélére. Ott nem látják őket.

És azt hiszik, akkor már nem is kell szégyellni őket…