2013-10-23 09:00:16

Holnap, csak Pest megyében (Budapestet nem számolva bele természetesen) vagy negyvenöt helyen tartanak ünnepségeket, a Nagy Októberi Zűrzavaros Forradalom emlékére.

Hozzávetőleg olyan a feeling, mint amilyen a hajdani, szépemlékű november hetedikéken volt, csak most nem oszt senki pénzt a plebsnek.
Nincs herdálás elvtársak, a dolgozó örüljön, hogy munkája van, a munkanélküli meg örüljön annak, hogy él – aki nem dolgozik, ne is egyék!
Persze a nép is értékén kezeli az ügyet, de azért élvezi a cirkuszt, ha már kenyere nincs is, vagy alig van - ápolja a tradíciókat, jó pofát vág az ünnepélyes átadásokhoz, melynek divatját éppen most készül visszahozni a Vezér és Kancellár.

Tegnap átadták a felújított Zeneakadémiát, az ünnepi hangversenyt személyesen ő adta. Saját szerzeménye került előadásra: Új magyar szimfónia korgó gyomrokra és herefonra.

A címben szereplő hangszeren az un. megmarkolva csavargatásos technikával kell játszani, hozzáértő kezeknek remek hangokat lehet kicsalogatni belőle, különösen a felsőbb regiszterekben lehet brillírozni vele… Az ünnepségek résztvevőit a hajdani május elsejék lelkesítő módszereivel toborozzák, nevezetesen kiállt a párttitkár és üdvözölte a megjelenteket egyenként - szervusz, Szabó elvtárs, hát te is itt vagy? Ez a rövid mondatocska aztán szorosan kapcsolódott népünk másik nagy ünnepéhez, mert aki nem volt ott, annak volt, hogy nem jutott már boríték november hetedikén, a párttitkár elkötelezett bornírtságának, vagy slampos nagyvonalúságának függvényében.

Könnyű volt neki. 

Oszthatott sör és virslijegyeket, de ma még könnyebb, mert a pártkorifeus leginkább állami megrendelést osztogat, a tömeg odaterelését meg rábízza az érdekeltté tett munkáltatóra – cuius regio – eius religio, ugye… Namármost magyarember azt sem tudta tisztességesen ünnepelni, hogy földet kapott, emberhez méltó élethez jutott, a gyerekeinek jövőt és kitörési lehetőséget adott az a rendszer, hát most akkor ugyan, mit is ünnepelne?

Ja, - a szabadságot – ugye?

Hát ez meg olyan, hogy a teve is repülhet, szabadon szárnyalhat, mint a liba, ha meg tudja fizetni a repülőjegyet, de ha nincs rá pénze, akkor a szárnyalási engedélyét akár meg is eheti – a kérődzők remekül elvannak felszeletelt papíron is. Repülni meg csak akkor fog, ha kirúgják a Málha és Tevetalp Kft szorgos kollektívájából, mert túl sokat pofázott…

Ünnep az, amit az egyén maga is ünnepnek érez. Olyan egyéni vagy kollektív emlék, mely felemelő érzelmeket kelt lelkében, olyan eseménysorozat, mellyel azonosulni tud, mely legalább elvi síkon példát mutat és eszményt ad számára, mert olyan általános emberi értékeket mutat fel, mint a bátorság, a hűség, a szabadságvágy, a közösség – beleértve a nemzeti közösséget is - iránti elkötelezettség.
Mondjuk erre 1956 ab ovo alkalmatlan, de ma már azok az elemei sem alkalmasak az ünneplésre, melyeket kis farigcsálással akár alkalmassá is lehetett volna tenni a funkcióra. Lássuk be, 1956 hőseinek ethosza elkopott, szétfoszlott, köddé vált, még ami szép volt azokban a napokban, azt is összekente szarral az aktuálpolitikai felhasználás.

Körülményes megint felteríteni az oltárra azt a terítőt, melybe a részeg sekrestyés berúgott állapotában becsinálván a fenekét törölte, hiába van rajta a monstrancia… A szomorú ebben az, hogy 1956 emlékét nem a kommunisták tették tönkre, hanem azok a véglények, akik kisajátították az ünnepet. Kádár és rendszere a konszolidáció után igen visszafogott volt, mikor ’56 került szóba, nem gyalázkodott, nem ágált senki ellen, de a rendszerváltás után az addig mélyen kussoló „hősök” aztán adtak az emlékeknek, hogy a fal adta a másikat.
A Kádár-féle értékelés minden egyes elemét igazolták, egymást sem kímélték, közben pénzért meg lakásokért tülekedtek, gusztustalanná és nevetségessé téve azokat az eszméket, melyekről mellesleg ünnepélyes hangon öblögettek giccses emlékműveik meg költséghatékony kopjafáik előtt.

Lotyóból csináltak zászlóanyát, gyilkosból hőst, aki pedig az események idején hitt a tiszta forradalomban, maga is elrémülten menekült a közelükből, mert akihez-amihez hozzáértek, az maga is szennyes lett. Az utolsó csapás 56 emlékére a forradalom – vagy nevezzük bárminek is – ötvenedik évfordulója volt, amikor az Orbán-puccs gátlástalan őrült dramaturgja jónak látta, hogy ezen a napon próbálja dűlőre vinni a dolgokat, a stadionok ultráinak és a jobboldal néhányezer idiótájának és néhányezer megtévesztettjének segítségével, tovább szaggatva a társadalom már amúgy is rongyosra tépett - gyalázott szövetét.

Mára már nincs mit ünnepelni, igaz, ma már erre nem is gondol senki, helyette a pártpolitikusok ígéreteinek kirakodóvására zajlik.
És a szélsőjobb flottatüntetése. Mert azért azt ne feledjük, hogy szélsőség nem attól szélsőség, hogy nincs még nála is rosszabb, undorítóbb, kártékonyabb, de ettől még a szélsőség szélsőség, a diktatúra diktatúra marad, soha nem változik demokráciává.
Hogy nem ünnep nem csak az én véleményem, a blogomban tartott saját kis közvéleménykutatásom szerint a válaszadók tíz százaléka sem tartja annak.

De munkaszüneti nap.

Március 15. sok-sok éven keresztül nem volt munkaszüneti nap, de mindig ünnep volt, mikor kisgyerekként feltűztük a kokárdát, kisütött a lelkünkben a nap. De addigra már százegynéhány év eltelt az események óta. Talán száz év múlva ez lesz a sorsa 1956-nak is.

Várjuk meg együtt!

:O)))