A 444.hu beszámolt róla, hogy egy agydaganatból felépült, ám a korábbi betegség következményeivel együtt élni kényszerülő kisfiút kitiltottak a Naphegy téri Oxygen Wellness-központból. A kisfiú, egykori betegsége miatt lebénult fél oldalára, egyik fülére nem hall, valamint hiperaktív és figyelemzavaros. Édesapja csaknem tucatnyi alkalommal vitte már őt a Wellness-központ játszóházába, azonban tegnap elfogadhatatlan módon adták tudtukra: már nem kívánatos vendégek. A fenti történet önmagában is megrázó, de az a baj, hogy ennél sokkal távolabbra nyúlik ez a probléma, amely azonnali megoldást kíván.

A 444.hu részletesen beszámolt az esetről, idézve  a zokogó kisfiútól és az értetlen apától, aki annak ellenére, hogy volt óvónő a játszóházban, aki vigyázzon a gyerekekre – elmondása szerint – mindig maga gondoskodott fiáról, amennyiben ő több figyelmet, vagy gondoskodást igényelt, mint a többiek. (Mint például pelenkacsere.)

Az apa azt mondja, vele nem közölte soha senki, hogy a fiát nem látják szívesen a játszóházban, tegnap egyszerűen egy újabb – gyakorlatilag őket a létesítményből kizáró – pont került a házirendbe: „speciális igényű gyereket nem áll módunkban fogadni”.

A történet ennél sokkal messzebbre nyúlik. Ha az ember elmegy egy sérült gyerekekkel foglalkozó intézménybe, vagy akár fogyatékkal élő felnőttel beszél aki – Magyarországon ritkaságszámba menvén - minden nehézsége ellenére teljes életet képes élni, azonnal magyarázatot kap az a jelenség, miért is néz ki úgy, mintha Magyarországon nem lennének fogyatékkal élők. Vagy csak nagyon kevesen.

Nem tűnt fel senkinek, hogy ahogy elhagyjuk az ország területét, feltűnően több család sétál szembe, ahol az egyik gyereket kerekesszékben tolják, vagy pusztán láthatóan speciális igényei vannak? De tovább megyek. Nem tűnt fel senkinek, hogy Magyarországgal szemben, Nyugat-Európában féktelenül bulizó fiatalok kerekesszékben tolják egy haverjukat, esetleg a végeláthatatlan sörösüvegek és felespoharak forgatagából előbukkan egy csípőficamos, vagy egy srác, akinek egy karja van? És ez az ég egy adta világon senkinek sem szúr szemet. Mert hozzátartozik az élethez. Mint ahogyan az az igény is, hogy valaki boldog és kiegyensúlyozott életet élhessen, bármilyen fogyatékkal született is.

A magyarországi fogyatékkal élők jó része gyakorlatilag ki van zárva az életből. Ki van zárva, mert nem jut fel a különböző intézmények lépcsőin, ki van zárva, mert nincs Braille-írással kiírva az emeletszám, ki van zárva, mert a motoros kerekesszék nem tud lemenni a hanyagul épített „rámpán”, amin még az egészséges biciklis is elbukik, ha esetleg úgy dönt, hogy nem felugrat a járdára. Jó dolog, ha a köztársasági elnök újévi köszöntőjét, vagy a parlamenti közvetítéseket jelelik, de ez aligha történik meg a természetfilmekkel, netalántán az esti mesével.

Az állam tétlenül nézi, hogy a sokszor csak önerőből csodákra képes Mexikói úti mozgásjavító felújítása a finisben akadjon el. Tétlenül nézi, hogy az ország egyetlen intézménye, amely önálló életre készíti fel a testi fogyatékkal élő gyerekeket – hogy ne az legyen a sorsuk, mint megannyi mozgáskorlátozottnak hazánkban: hogy egy egész életet egy lakásban éljen le – egyszerűen belebukjon egy felújításba. Ez az intézmény csaknem bezárni kényszerült a középiskolai részlegét. Ugyanez az állam az is, amelyik egyre csak terjeszkedik, és mindent megszerez, amit csak meg tud szerezni, azonban folyton új határidőket szab magának arra, hogy végre betartsa azt, amiről 1997 óta rendelkezik törvény: az akadálymentesítést.

Fotó: 444.hu

Milyen ország az, ahol valaki – legyen bármilyen fogyatékossága, vagy hátránya a többihez képest -, nem mehet be szabadon valahová, ahol egyébként ő maga fizető vendég lenne? Milyen ország az, ahol egy profitorientált szolgáltató intézmény bocsánatkérő közleménye „kommunikációs hibaként” beszélhet arról, hogy egy hét éves, mozgáskorlátozott és többszörösen sérült kisfiút a házirendre hivatkozva nem engednek be a játszóházba, amelyet ő egyébként többször és nagy örömmel látogatott? Ez nem más, mint az emberi méltóságában való megalázás.

Azt gondolja bárki, hogy ez a kisfiú tragédiája? Korántsem az. Ott kezdődne egy emberi társadalom, hogy annak minden egyes tagja felfogja, hogy bárki, bármikor kerülhet abba a helyzetbe, hogy akadálymentes épületre, közintézményre, szabadidőközpontra, vagy szolgáltató intézményre van szüksége.  És senki a világon nem tehet arról, ha segítségre van szüksége  ahhoz, hogy teljes életet élhessen.

De ha a társadalomtól nem kapja meg a szükséges és elégséges feltételt ahhoz, hogy a lehetőségeihez mérten teljes életet élhessen, akkor kitől? Az előbb-utóbb megöregedő és elgyengülő szülőktől, akik életük végéig heroikus küzdelmet vívnak azért, hogy a sérült gyereküket boldognak lássák? Az egyébként egészséges, fiatal, jó kondiban lévő szülőnőt is „beteg”-nek szólító egészségügyi dolgozótól? A sosem volt egészséges barátoktól? Hiszen ahhoz gyerekkora óta el kellett volna kezdeni barátkozni másokkal, ahelyett, hogy a kevés program közül válogat, ahol még megfér, mert esetleg nem hall, vagy nem tud járni…

Nincs az a közösség, nincs az az állami szabályozás, vagy házirend, amely emberi méltóságában alázhat meg bárkit, aki fogyatékkal él. Amelyik ilyen, az nem való az Európai Unióba. El kell végre dönteni, mit akarunk. És magunk mögött kéne hagyni azt a múltat, ahol egy sérülten született, vagy út közben fogyatékossá váló ember legnagyobb sérülései mégiscsak a lelkében történnek meg – és ezt a többségi társadalomnak köszönheti.

Bősz Anett