Az olimpia első napjaiban azt írtad a blogposztodban, hogy a menekült csapatnak végre valós esélye van olimpiai éremre. Mi történt Párizsban: sikerült vagy nem?

Örömmel jelentem: sikerült. Cindy Ngamba a női ökölvívásban szerzett bronzérmet. Mégpedig úgy, hogy az első fordulóban világbajnok bokszolót győzött le. Ráadásul mindössze 14 század másodpercen múlott, hogy Dominic Lobalu nem került fel az 5000 méteres síkfutás dobogójára, így negyedik lett. Előzetesen is ez a két menekült sportoló tűnt leginkább éremesélyesnek.

Igaz, a mostani olimpián jóval erősebb volt a menekült olimpiai csapat, mint az ezt megelőző másik kettőn, de a hazájukból elüldözöttek esetében többről van szó, mint másodpercekről, pontokról, kilókról és helyezésekről. Az ő esetükben megmaradt valami még az olimpiai mozgalom eredeti szelleméből, ami azt hirdette: „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”. Az, hogy ők 37-en ott lehettek a versenyeken, túlzás nélkül elképesztő teljesítmény. Elsősorban a versenyzőktől és környezetüktől. Mondok egy példát. A menekült csapat legismertebb tagja, Fernando Dayan Jorge Enriquez kubai színekben győzött kenu párosban az előző olimpián. A pártállam dédelgetett bajnokának számított, ő mégis egy edzőtáborból Mexikóba „disszidált” 2022-ben, onnan pedig a Rio Grandét átúszva jutott át az Egyesült Államokba. Eközben egy fuldokló nőt is kimentett a folyóból. Nem várta őt senki Amerikában. Olyannyira nem, hogy két hétig idegenrendészeti őrizetben tartották. Miután kiszabadult sem tudott rendesen edzeni egészen most áprilisig. Akkor viszont bekerült a menekültek olimpiai csapatába. Mindenképpen „kijár a kóved” ezért a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának is. Ha nem lett volna menekülttámogató programjuk, a legtöbb versenyzőnek esélye sem lett volna a párizsi olimpiára kijutni. Jellemző, hogy a kubai sportvezetés ezek után is mindent elkövetett, hogy a „hazaáruló” Jorge Enriquez ne szerepelhessen az olimpián.

A menekült csapatba értelemszerűen nagyon sok helyről jöttek a sportolók. 11 ország szülöttei, akik most 13 befogadó országból érkeztek Párizsba. De feltűnő volt az is, mennyire sokan voltak olyanok, akik nem a mostani hazájukban születtek. Ez segíti az elfogadást, erősíti a toleranciát?

Az élsport, a sport mint szórakoztatóipar, így az olimpia is tele van ordító ellentmondásokkal. Az olimpia eszményei a béke, sportszerűség és egyenlőség mellett kezdetektől ott van a nemzetek etnocentrista vetélkedése, a gátlástalan sportszerűtlenség, a kapzsiság, a politikai haszonszerzés, de olykor még a rasszizmus is. Ezen az olimpián is voltak mélypontok. Így például hivatalosan még el sem kezdődött az olimpia, amikor az argentin-marokkói meccs botrányba fulladt. Mindezt úgy kommunikálták, mintha bírói hiba meg a videóbíró miatt történt volna, miközben valójában már a himnuszoknál lehetett tudni, hogy a marokkói drukkerek „vért ittak”, és emelkedett olimpiai hangulatra itt ne számítsunk. Az is igaz, hogy bár a korábbi tapasztalatok alapján tartani lehetett a francia közönség sportszerűtlenségétől, de rácáfoltak a várakozásokra: a legtöbb számban meglepően sportszerűen szurkoltak, még a francia érdekeltségű versenyeken is. Lehet, persze, hogy ennyire nemzetközi volt a nézőközönség.

És itt kanyarodok vissza a kérdésedre. Igen, sohasem volt ennyire nyilvánvaló a nemzeti csapatok nemzetközi, multietnikus összetétele. Vegyük például az iráni születésű sportolókat. Amellett, hogy 14-en a menekültek csapatában szerepeltek, bevándorlóként még 45-en különféle országok színeit képviselték. Birkózásban például a mezőny telis tele volt a Kaszpi-tenger környékéről és a Kaukázusból származó nehézatlétákkal, akik az albán, dán vagy éppen a magyar csapatokat erősítették. De az is feltűnő volt, hogy a férfi hármasugrók nyolcfős döntőjében négyen is kubai születésűek voltak, és csak egyikük versenyzett kubai színekben. Ő lett a nyolcadik, a többi három mind dobogóra állhatott. Emellett az is látszik, hogy már nem csak a profi foci, tenisz, golf és kosárlabda lehetőségei mozdítják meg a sportolókat. Nálunk például az olimpiai bajnok Kós Hubert úszó vagy a bronzérmes Muhari Eszter párbajtőröző is Amerikában tanul és edz. Tanulságos Márton Viviána, az aranya nyerő taekwondós története is. Ő magyar anyától és apától már Spanyolországban született, ott nőtt fel, ott sportol, és mégis magyar színekben indult. Amikor most megnyerte a versenyt, ő a Kanári-szigetek, finn edzője pedig magyar zászlóval futott tiszteletköröket. Biztosan jobb világban élnénk, ha képesek lennénk elfogadni embertársaink többes identitását.  Hogy ehhez hozzásegít-e az élsport? Vannak jó és rossz példák. Mondok is egy rosszat, bár nem a sport világból. Az anekdota szerint Karl Lueger, Bécs hírhedetten antiszemita polgármestere, amikor az orra alá dörgölték zsidó üzleti kapcsolatait, azzal replikázott: „hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!” Valahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján így voltak ezzel a futballhuliganizmussal megfertőzőtt angol drukkerek is: a saját fekete játékosaikat istenítették, az ellenfél „négereit” viszont lemajmozták. Ez mára sokat javult. Csak maradjon így is.

A menekültek csapatán és a bevándorló/kivándorló sportolókon kívül volt-e bármilyen emberi jogi vonatkozása a párizsi olimpiának?

De még mennyire. Itt csak egy példát hozok. Az olimpia egy globális médium, ami megmutatja, felerősíti, milyenek vagyunk mi emberek egyénként és társasági lényként. Ahogyan bemutatja azt is, milyenek szeretnénk lenni. A versenyzők a mi avatárjaink. Az egyik pillanatban 130 kilós bivalyerős fickókkal azonosulhatunk, a másikban pedig légiesen mozgó, picinyke tornászlányokkal, majd megélhetjük a közösségi összetartozást, különösen a csapatsportoknál , de akár egyszerűen csak hagyhatjuk magunkat lenyűgözni az „emberfeletti” teljesítményektől. Helyettünk úsznak, futnak, birkóznak, teniszeznek.

Az emberi jogok éppúgy egyetemesek, mint amilyennek az olimpiának kellene lennie. Az emberi jogok tisztelete az ember jobbik felének a megnyilvánulása, ahogyan az is, midőn a világ sportolói négy évente összegyűlnek, hogy tisztességes vetélkedésben eldöntsék, egyes versenyszámokban melyikük a jobb. Ideális esetben az igazságos és a játékos ember, a homo iustus és a homo ludens itt összekapaszkodhat. Csakhogy ez sokszor nem történik meg, mert a kétfajta látásmód gyakran konfliktusba keveredik egymással.

Itt van például Manizha Talash breaktáncos esete. Ő a tálib hatalomátvétel után menekült el Kabulból. A iszlamisták betiltották a táncot és a zenét, így különösen nőként semmi esélye nem maradt arra, hogy szenvedélyének élhessen; ellenkezőleg: életveszélybe került. A break felkerült az olimpia programjára, Talash pedig bekerült a menekült csapatba. A NOB mindenféle „politikai megnyilvánulást” tilalmaz a sportolóknak. Így amikor a 22 éves versenyző egy a „Szabadságot az afgán nőknek” feliratú köpenyt vett magára, rögtön kizárták őt. Sokakban felidéződött 1968-as olimpia ikonikus pillanata, amikor a 200 méteres síkfutás győzelmi dobogóján két amerikai sprinter fekete kesztyűs kezét emeli az égre, azaz a radikális Fekete Párducok jelképével demonstrál az afroamerikaiak egyenlőségéért. Azonnal hazaküldték őket. Különösen az amerikai Avery Brundage, a NOB akkori elnöke háborgott ellenük, akinek egykor szava sem volt a náci karlendítések ellen az 1936-os olimpián.

Az egyébként is kieső Talash biztosan nem akkora sportoló, mint amilyen Tommie Smith és John Carlos volt. Mégis olyan ügy mellett állt ki akciójával, amivel maga a NOB is azonosul, és pontosan ennek a párizsi olimpiának volt az egyik legfontosabb (politikai!) üzenete, ez pedig a nemek, a nők egyenlősége. Most lehetne azon vitatkozni (de nem érdemes), hogy a hazájából elüldözött sportoló megnyilvánulása vajon mennyivel veszélyesebb, mint az Istennek látványosan hálát adó iszlám és keresztény sportolóké. Lehet, hogy a NOB valóban nem engedhet annak, hogy a sportolók politikai hirdetőtáblákká váljanak. De helyes volna, ha legalább a NOB-elnök Thomas Bach tenne gesztust a hazájából elüldözött sportolónőnek, mert ő továbbra is a sportolók nagy családjához tartozik.

Szerinted marad valami hozzáadott értéke az olimpiai eszméhez vagy a későbbi olimpiák lebonyolításához a párizsi játékoknak?

Legkésőbb 1960 óta a nyári játékok egy egyre nagyobb, egyre rafináltabb, egyre drágább globális cirkusznak számítanak. Az olimpiai öt karika a legértékesebb világmárka, brand. A szervezők és NOB is mindig cefetül küzd azért, hogy ez a nyilvánvalóan üzleti jelleg ne nyomja agyon az eseményt. A kasszacsörgést nyomja el a fuvolaszó. Most azzal próbálkoztak, hogy emberközeli, a város szövetébe illeszkedő, zöld olimpiát ígértek. Valóban soha nem látott megoldás volt, hogy nem egy stadionban, hanem a város központjában tartották a megnyitót, de ennek az árát a példátlan méretű és intenzitású biztonsági intézkedésekkel fizették meg, meg azzal, hogy a helyszínről lehetetlen volt követni a történéseket. És később is a sok városi helyszín miatt megbénult a város rendes élete. Milyen városi olimpia az, amiért le kell egy világvárost zárni? Az is szép gondolat volt, hogy a nyíltvízi úszást a Szajnában rendezik meg. Irdatlan pénzt pazaroltak el arra, hogy pár napig viszonylag tiszta legyen a folyó vize, miközben az úszó és triatlon versenyek az evezős pályán simán megrendezhetők lettek volna. A grandiozitást és emberléptűséget próbálták összebékíteni, és hát nem ment. Nem is sikerülhetett. A megalománia – mint hatvan éve minden olimpián – szükségszerűen itt is győzedelmeskedett.

Kevesen tudják, de az olimpiai megnyitók táncrendjéből kihagyhatatlan hókuszpókuszok – a fáklyastaféta Olümpiától, a láng meggyújtása az olimpiai stadionban, az olimpiai himnusz, a békegalambok – mind-mind náci ceremóniamesterek leleményei voltak, és valahogy azóta sem sikerült meghaladni őket. Patetikusságban, grandiózitásban és színpadiasságban tán nem is lehet. Most végre Párizsban mégis láttam valami biztatót. Lehet, hogy valahol mélyen szentimentális vagyok, de az atlétikai versenyeken a győztesek megkongatta harangra én is „rezonáltam”. Ez a harang majd felkerül a leégett és újjáépített Notre-Dame tornyába. Végre valami emberléptékű. És hát persze minden szemforgatás, minden üzletiesség és minden ellentmondásosság dacára az olimpia – köszönhetően a sportolóknak – még mindig megmaradt az emberiség nagyszerű játékának.