A két nő vendég a videóban kb. a 15. percnél elmondja egy-egy gyerekkori szexuális traumáját. Mérő Vera 11 éves kislányként a metrón szembesült egy szatír álló hímvesszőjével, Csákányi Eszter bugyijában 8 éves korában turkált egy pedofil. Mérő Vera elmondja azt az elfogadott szakmai álláspontot (nem mostanában lett elfogadott, hanem kb. mióta tudományosan foglalkoznak a témával) hogy a nemi erőszak traumájának egyik fontos része az, hogy a fizikai stimuláció okozta jó érzést, amely vegetatív, nagyon sokféle fizikai stimulációval kiváltható férfiaknál-nőknél egyaránt, az áldozatnak össze kell egyeztetni azzal az ellenkező előjelű érzéssel, hogy akarata ellenére történik. Ez leginkább lángoló szégyenérzetben és végső soron a szexuális öröm átélésére képtelenségben szokott manifesztálódni, ez az egyik legnagyobb kár, amelyet az erőszaktevő az áldozatának okozni szokott.

Wahorn ezt követően belebonyolódik abba, hogy harminc évre visszamenőleg ezt már nehéz megítélni, és különben is az nem jó, ha valakit harminc éves sztorik alapján büntetnek meg. Én ez utóbbira szeretnék reflektálni.

A szexuális erőszakról, visszaélésről nemcsak azért kell sokat beszélni, hogy kevesebb embert érjen ilyen, hanem azért is, hogy minél kevesebb embert vádoljanak meg igaztalanul ilyesmivel.

Ehhez két dolog vezet el: egyrészt felnőtt és gyerek egyaránt megtanulja, hogy mit szabad és mit nem. Pl. a kisfiúk és a kislányok megtanulják, hogy a fütyijüket és a puncijukat senki nem foghatja meg. Se az edző, se a tanár bácsi/néni, senki. A doktorbácsi/néni igen. Ha bárki mégis meg akarja fogni, nemet kell mondani, ha mégis megfogja, azt azonnal otthon el kell mondani. Így majd nem harminc év múlva buknak le az erőszaktevők, hanem rögtön.

A másik dolog az, hogy a köztudatba így tud beépülni az, hogy az ilyesmi hogy történik. A büntetőeljárásban a bizonyítás egyik nagyon nehezen megfogható, de mégis nagyon fontos fogalma az életszerűség. Az hogy egy elmondásból mi életszerű, az eljárás résztvevőinek meg kell tudni állapítani. A bírónak azért, hogy értékelje mi igaz a vallomásból és mi nem, az ügyésznek-védőnek pedig azért hogy rájöjjenek, hogy az esetleg hazug tanút meg lehet-e forgatni.

Az életszerűség eldöntéséhez két kapaszkodó van. Egyrészt az egyetemen tanítanak kriminológiát és kriminalisztikát. Előbbi a bűncselekmény elméletével foglalkozik, utóbbi a megtörtént bűncselekmények alapján von le elméleti konzekvenciát. Az ember megtanulja, hogy követik el a tipikus gyilkosságot, lopást, rablást, melyek az embercsempészek, stricik, drogdealerek kedvelt módszerei.

A másik kapaszkodó a tapasztalat, amikor az ember magának építi fel, hogy X eddigi rablásos ügyemben egy bizonyos mozzanat mindig így történt, ez az ember meg pont az ellenkezőjét mondja. Kérdezzünk csak bele ebbe!

A szexuális bűncselekmények üldözését nagyban megnehezíti, hogy ez a fajta tudásanyag velük kapcsolatban Magyarországon még mindig szegényes. Van pedig róla szakirodalom, csak ritkán találkozik a jogot alkalmazó jogászokkal. Ezért kell tehát a harminc évvel ezelőtti történeteket is meghallgatni. Például Csákányi Eszter története számos olyan tipikus elemet felvonultat, amely alapján nekem eszembe se jut feltételezni hogy nem úgy volt, ahogy elmondja. Ilyen az alany metakommunikációja. Csákányi Eszternek az a szakmája, hogy beszédét és gesztusait tökéletesen tudja uralni, adott esetben a saját személyiségétől gyökeresen eltérő karaktert alakítva. Ehhez képest láthatóan teljesen szétesik, amikor erről beszél, nagyon jellegzetes tünete a traumának. A szituáció is tipikus. Kedélyes bácsi, aki a lengén öltözött kisgyerekek közelébe próbál kerülni. Tipikus a beszámoló arról hogy a kislány érzi, hogy a szituáció nem jó, ugyanakkor a fizikai stimuláció kellemes érzéséről is beszámol.

Az szerintem tehát nagyon jó dolog, hogy ez így elhangzik, mert az, ami Csákányi Eszterrel történt, típusbűncselekmény, típusmozzanatokkal. Fel kell dolgozni, és akkor a jogalkalmazónak ott lesz a kezében az eszköz, hogy el tudja különíteni az életszerű elmondást a harminc évvel ezelőtti eseményeknél a konfabulációtól. Ehhez olyan bátor emberekre van szükség, akik vesznek egy nagy levegőt és elmondják, mi történt velük.

Wahorn relativizáló mondataival én nem szeretnék foglalkozni, megteszi azt Mérő Vera a műsorban, és teljesen igaza van, mikor megkérdi, hogy mégis mi a fene bonyolult van abban, hogy nem turkálunk kislányok puncijában.

Nézzük meg azt az aggodalmat viszont, amit Wahorn azzal kapcsolatban mond, hogy harminc éves sztorik alapján lehet valakire ráhúzni a vizes lepedőt. Hadd mutassak rá pár tipikus részletre itt is. Figyeljük meg, hogy Csákányi Eszter nem mond nevet. Elég tipikus hogy évtizedekkel később nem szoktak. Legyünk egészen biztosak abban, hogy nem azért, mert elfelejtették. Csákányi pontosan tudja, hogy az uszodai bácsit Gipsz Jakabnak hívták. Legfeljebb nem akar rá emlékezni. Amerikában néha szokott olyan lenni, hogy valamelyik politikusról előhoznak egy-egy ilyen sztorit, harminc évvel korábban az egyetemről. Amikor a sértett a névre és az évszámra pontosan emlékszik, de semmi másra nem, akkor a történetek nagyon gyorsan el szoktak halni, és nem azért, mert a sértett hallgatását megvásárolják. Ugyanis ez a memória rendszerint fordítva szokott működni. Képszerű leírása annak ami történt, név, és a többi körülményről legfeljebb elmosódott emlékek. Kriminálpszichológia speckollégium, harmadév…

A másik tipikus elem, hogy ha viszont elhangzik a név, két napon belül jön még öt sértett. Ha ugyanis a bácsi keze tényleg véletlenül tévedt abba a bugyiba, mert a kislány beleesett a vízbe, kapálózni kezdett, a bácsi, ahogy ijedtében utánanyúlt a víz alá, pont a puncijánál fogta meg, majd amint a gyerek feje a víz felett volt, átfogott a vállára és kiültette az ijedt gyereket a medence partjára, akkor se a kislánynak nem lesznek szexuálistrauma-emlékei, sem másik nyolc nő nem fog utóbb jelentkezni, hogy pont őt is véletlenül a puncijánál kellett mindig megfogni, pont ugyanúgy.

Harminc év elteltével ennek nem az már a célja, hogy az illető börtönbe kerüljön. Tipikusan az áldozatok nem szoktak ilyet akarni. Amelyiknek utóbb lett valamennyire jó szexuális élete, az sokszor érez sajnálatot a beteges szexualitású ember iránt. Nem eltaposást akar, hanem elégtételt. Annak a kimondását, hogy vele rosszat tettek és azt, hogy több emberrel ezt az őt bántalmazó ne tehesse meg újra.

Az évtizedek múlva koholt szexuális vádakkal zsaroló nő létező jelenség, de azért döntő részben olyan mítosz, amellyel a feltárandó ügyek feltárást igyekeznek megakadályozni. Kellő szakmai ismeret és higgadtság birtokában pedig nagy biztonsággal elhatárolható a zsarolás a valódi trauma-feltárástól.

Diétás Magyar Múzsa