A Dobogókőről indultunk, mint nagyon sokan mások is. A pomázi HÉV-állomáson az autóbuszra felszállóknak üzenjük, hogy Dobogókőn a Manrézáig vegyék a jegyet, mert így cirka száz forinttal olcsóbb. Leszállva le is léptük az utolsó megálló hosszát, pontosan 185 méter! Aki nem hozott magával térképet, az se búsuljon, mert a Báró Eötvös Lóránt turistaház büféjében 600 forintért vásárolhat egy a tágabb környéket ábrázoló, elég jó minőségű mappát. A piros háromszögjelzés vezet át a Prédikálószékre, az új kilátóhoz, csaknem 7 kilométert mutat a most kihelyezett tábla, az elágazásoknál, újabb táblák mutatják a csökkenő távolságot.

Nagypapa megy elől, lányunokái, bár már nem olyan kicsik, alig bírják követni. Utolérjük őket, kiderül, hogy még szülők és a nagymama is vannak hátul, csak nem tudják tartani a tempót. Együtt kirándul három generáció, erőnlétüktől függően aggódnak, hogy a dobogókői ereszkedő milyen fárasztó lesz visszafelé.

Még csak délelőtt van, de már jelentősszámban jönnek szemből is, döntő többségében az új kilátótoronyból. Nagyon sokan Dobogókőn parkolnak le az autójukkal és onnan igyekeznek megtenni az összesen 13 és fél kilométeres utat. A Kolacskovszky (Király) kút alatt lévő árokban megcsinálták a földbevájt lépcsőket, így most könnyebb átkelni rajta – kérdés meddig tart ki ez az állapot. Persze aki ismeri a környéket, az erdészeti betonúton is kikerülheti az árkot és még kicsivel rövidebb is, meg nem veszt annyi szintet se. A turistajelzések és az irányító táblák azonban mindenhol frissek, persze, hogy nem térnek le róla az emberek. A Keserűs gerincére felérve már szép kilátás kíséri az utunkat, ha lehet fokozni, még többen vagyunk, mert egy másik kiindulópontról, Pilisszentlászlóról is becsatlakozik hozzánk a piros keresztjelzés. Még egy nekirugaszkodás, elhaladunk a Dunakör kis emléktáblája mellett, és máris fenn vagyunk a már messziről látható toronynál.

Legalább másfélszázan vannak az építményben és az alatta létesített pihenőhelyen. Fokozatosan tágul a kilátás és mire a harmadik szintre jutunk, már lenyűgöző a panoráma. Mennénk is rögvest tovább, de nekiveselkedve a következő emelet feljárójának, kiderül, hogy olyan már nincsen. A rövid folyosó vakon végződik. Megfigyeltük, mindenki tovább akart még menni, így a falba koppanók száma nagyjából megegyezhet a látogatók számával. Szerintünk legalább még kétemeletnyi hiányzik ahhoz, hogy körbe lehessen tekinteni, így csak a Dunakanyar felé láthatunk egy kb. 210 fokos szögben. S hogy fanyalogjunk még egy kicsit, a kilátó kiképzése olyan, hogy ebbe a képbe is beletakar az építmény gerendázata. Viszont ez a harmadik szint elég terebélyes és az eső elől is kiválóan megvédené a látogatókat, ha lent nem lenne kiírva, hogy zivatar idejében tilos a toronyba felmenni.

Egy a környéket ábrázoló térkép itt nem ázna el, de az meg nincs, csak Mátyás királyra emlékeztető poszter. A torony tövében most létesített pihenőhelyen legalább hat asztal-pad garnitúrát számlálunk. De nekünk „semmi nem jó” főleg, hogy lejtős és sáros terepen van. Elővesszük a Dobogókőn vett térképünket, nemsokára többen tőlünk kérdezik, nem tudunk-e másik utat Dömösre, mint a Vadálló-köveken vezetőt? De tudunk, csak a turistajelzés még nincs felfestve, a mi térképünkön viszont már rajta van.

Többen elindulnak a mutatott irányban, mások inkább csatlakoznának hozzánk. Akik az említett Vadálló-köveken jöttek fel és autóval parkolnak Dömösön, hajlandóak inkább kétszer annyit gyalogolni, csak ne kelljen lefelé is ugyanott menniük. Az általunk javasolt út kényelmes és még szép is, csak nagyon hosszan kanyarog. Hiába, a hegycsúcs a Dunától 538 méterrel van magasabban, ezt valahogy át kell hidalni, ennek ára van. Elindulunk, majd letérünk a már említett útra. Szemben is elég sokan jönnek, a döntő többségük megkérdezi, hogy jó úton haladnak-e az új kilátó felé? Persze – magyarázzuk, hogyan találnak el, de egyre lejjebb ereszkedve már másfél-két órát is mondunk a várható menetidejüknek. Délután negyed négykor már majdnem a dömösi lovardánál vagyunk, kisgyerekekkel egy család éppen akkor indul fölfelé. Nekik is elmondjuk, hogy egyre reménytelenebb, hogy még világosban felérjenek, kicsit hezitálnak és úgy búcsúznak el, hogy megpróbálják, ha nem sikerül, legalább egy darabig felderítik az utat. A bekötőúton temérdek autó parkol, utasaik igen nagy valószínűséggel mind a kilátótorony vendége aznap.

Kertész Z István/kép: Molnár Lajos