A Ceaușescu-klán, a Kim-dinasztia vagy épp az észak-koreai öröklődő őrület nem egyedi: minden diktatúrának megvannak a maga „apák és fiúk”-jai, akik az erkölcsi züllés stafétabotját kimért pontossággal adják át nemzedékről nemzedékre.

Eljön az idő – s talán már itt is van –, amikor a magyar történelmi emlékezet a legszörnyűbb „apák és fiúk”-jai között tartja majd számon a két Lánczit.

Az apa, Lánczi András, a Fidesz házi ideológusa, a rendszer metafizikai szóvivője, aki a közvagyon gátlástalan kisajátítását, az oligarchák és családtagok mértéktelen gazdagodását „a nemzeti érdekből fakadó legfőbb politikai célnak” nevezte. Most pedig, e történelmi pillanatban, az Orbán Viktort ért kritikákat megbosszulandó, meglehetősen szerényke tudományos teljesítménnyel a háta mögött a Magyar Tudományos Akadémiát próbálja szétverni, a hatalom képére és hasonlatosságára átbuherálni, hogy aztán az újraöntött romokon Orbán Viktor képmása fényeskedjék a tudomány templomának főoltárán.

A fiú, Lánczi Tamás, méltó örököse mindennek, amit a posztmodern cinizmus és az intézményesített erkölcstelenség kínálni tud. Magas pozíciók szamárlétráját járta be a Fidesz szolgálatában, hogy mára, megérkezve végre a jellemét, elkötelezettségét, hivatástudatát és szolgálatkészségét legméltóbban kifejező bársonyszékig, a valaha volt Államvédelmi Hivatal rendszerváltás utáni reinkarnációját, a Szuverenitásvédelmi Hivatalt vezesse, főinkvizítori minőségben. Putyini mintára, s kínai ihletésű retorikával dolgozik azon, hogy a sajtószabadságot, a civil társadalmat és minden kritikai hangot hűséges szolgalelkülettel, erőnek erejével és aljasságnak aljasságával elnémítson.

Önleleplező ostobasággal és meggyőződéssel állítja: lehet valaki propagandista anélkül, hogy tudna róla, amit egyébként saját működésére nézve is mélyen találó önjellemzésnek vehetünk.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Minden félreértést elkerülendő: nem mi „apák és fiúk”-ozunk.

Ők teszik ezt magukkal. Dicstelen szereplésükkel, örökölt és továbbfejlesztett romlottságukkal, szellemi és erkölcsi csődörökségükkel (csődör örökségükkel) ők maguk azok, akik „apák és fiúk”-ozzák saját magukat – önszorgalomból, buzgón, hivatalból.

Kettejük dinasztikus párosából kiindulva amúgy méltán.