Mert mi van, ha valaki nem isából, porbul és hamuból van, hanem hangból? Őt is ugyanúgy temetjük el? Faragott kő alá, némán?

Aretha Franklint például eltemethetnénk dolbysztereóban. Odasétálsz a sírhoz, és egyszercsak mindent betöltene a hangja, becsukod a szemed, az egész temető a hatalmas klip volna a Blues Brothersből, vagy a fiatalkorodból, a szerelmeskorodból, a síróskoródból, az árvakorodból.  Táncolnának a fák meg a kőszobok meg a keresztek,  pont úgy, ahogy a földiinek hívott életben, és egy darabig kimenne a fájdalom.

"Itt nyugszik a normál zenei A... hang, mondj el egy kis imát érte.”

Végülis ez a célja egy sírnak, hogy leülsz elé, és valahogy ott van megint, aki nincs.

Nem a kis mississippi lányból lett díva fog hiányozni, hanem a hang, amire egy érzékre és érzékenységre nyitott ember bármikor rádőlhetett. Azt nem lenne szabad hagyni elmenni erről a földről.

Azért mondom ezt így, mert már megint tele van a főtér a nem ilyen emberekkel, a hangos és buta barmokkal, a melledet bökdösőkkel, merényiekkel, meg persze a milliószámra magukra hagyott emberekkel. Ezt a hangot a hatvanas-hetvenes években nőknek és feketéknek küldte a Nagy Egyensúlyozó, és volt foganatja, most meg nekünk kellene megőrizni azoknak, akiknek szüksége van rá.

Ezért volt ő  lelkipásztorok igazi királya.

A Queen of Soul.