A mezőgazdaságot támogató források kifizetésének rendszeres csúszása miatt a gazdáknak, a termelőknek előre kell finanszírozniuk a munkálatokat és csak jóval később kapják meg az Államkincstártól a mezei munkákhoz szükséges pénzt. A kifizetés évről-évre visszatérő késései, a szélsőségesen támogatástól függő mezőgazdasági termeléssel párosulva állandó bizonytalansághoz vezet az ágazatban dolgozók számára.

Egy városi ember nem sokat tud arról, hogy mi történik a földeken, másképp nevezve a határban. Mik azok a legfőbb problémák, amikről jó, ha tudunk?

Először is a termőföld, de az erdők is nagy természeti erőforrást jelentenek ebben az országban.  Amíg máshol a magas hegyek, a tengerek jelenthetnek megélhetést, nálunk az előbb említettek. Igaz, hogy a lakosságnak körülbelül csak 5 százaléka él közvetlenül a mezőgazdaságból, mégsem elhanyagolható a gazdaság ezen ága. Például annak se kellene természetesnek lennie, hogy a nagy boltokban szinte minden termény messzi földről érkezzen, holott a hazai élelmiszerek sokkal biztonságosabbak egy fogyasztó számára.

Miért biztonságosabbak a hazai élelmiszerek?

Mert például egy kínai termelőt a hazai hatóság nem tud utolérni, előzetesen ellenőrizni, hogy az előírt szabályokat betartja-e. Az itthoni esetében viszont van rá remény, és mód is, hogy a hatóságok vizsgálódjanak. Ennél kézzelfoghatóbb lehet a bizalom, ha vásárló és az őstermelő személyesen is ismeri egymást.

Viszont rengeteg visszaélést lehet hallani a magyar földdel kapcsolatban.

Az egy teljesen más, de szintén fontos dolog. Valóban jó néhány kormány-közeli személy vásárolt fel területeket az Állami Földalap egy részének privatizációja során és ők tényleg nem a mezőgazdálkodásból vagy állattenyésztésből akarnak megélni.

Akkor miért vásároltak földeket?

Egyrészt nagyon kedvező áron, és feltételekkel lehetett hozzájutni, másrészt a területalapú támogatások miatt.

Mi ennek a lényege?

Kicsit messziről kell kezdenem. A támogatások és pályázatok rendszere, amit az Európai unió finanszíroz, és a csatlakozásunkkal ránk is ki lett terjesztve, már egy idejétmúlt helyzetet konzervál. Valamikor az 1950-es évek végén, amikor az egész kontinensen a háborút követően még élelmiszerhiány volt, célként tűzték ki, hogy minél többet és minél olcsóbban termeljenek a földeken. Azonban a helyzet mára, sőt már elég régóta nagyon megváltozott, míg a támogatási rendszer lényege megmaradt.  Például, ha egy családi gazdaság folytatni kívánja működését, akkor nem biztos, hogy adott helyen a legcélszerűbb terményt termeli, hanem azt, amire a pályázatokon a legtöbb pénzt kapja, mert különben veszteségesé válna az egész vállalkozásuk.

Ez miért van így?

A korábban elmondottakból következően, mert az agrártámogatások, amit az EU finanszíroz, és az Államkincstár folyósít, néhány nagyiparilag is termelhető növény termelésére (pl. gabonára, kukorica, napraforgó, repce) ösztönzik a gazdálkodókat. Ezt erősítik a piaci és foglalkoztatási feltételek is, amelyek szintén a nagyüzemi módon, nagy táblákban termelt néhány növényfaj termesztés felé hatnak, mert ez a kockázatmentesebb. A sokkal munkaigényesebb zöldség- és gyümölcstermesztés, vagy állattartás pedig egyre ritkább, noha ez utóbbiak a hazai fogyasztóknak fontosabbak lennének.

Tehát annyira fontos a támogatás, hogy mindent felülír?

Igen, szinte az összes hazai mezőgazdasági vállalkozás veszteséges lenne, ha nem kapna az EU-s pénzből, és sajnos jó néhányan, főleg a kormányhoz dörgölődző személyek még munka nélkül hasznot is húznak ebből a támogatásból.

Hogyan?

A területalapú támogatásból, amit minden földtulajdonos igényelhet, akinek legalább egy hektárnyinál nagyobb a termőföld birtoka. Ugyanakkor csak annyi a kötelezettsége a hektáronként évi 70 ezer forintos támogatásért cserébe, hogy a minimális művelési feltételeket teljesítse. A közelmúltban az állami földterületekből vásárlók, nem néhány, hanem sokszor több száz hektárnyi területhez jutottak hozzá családonként, és ha ezt szorozzuk a már említett 70 ezer forinttal, tekintélyes summa jön ki.

De mégis csak van feladata a földekkel vagy nem?

Persze, hogy van, de azt rendszerint nem a spekuláns végzi el, hanem valamelyik közeli földszomszédját kéri fel. Például megállapodhatnak úgy is, hogy a tényleges gazdálkodó még fizet is egy keveset a földhasználatért, viszont a terményért kapott pénzt megtartja. Vagy csak legeltetésre használják a területet – máris hasznosultnak mondható az adott földdarab.

Akkor kimondható az, hogy a támogatás összege vagy annak igen nagy hányada olyannak megy a zsebébe, aki igazából nem is csinál semmit?

Lényegében fogalmazhatunk így is, mert ha nem lenne a területalapú támogatás, akkor nem is érné meg az ilyen spekulánsoknak földet vásárolniuk. Sőt tudok olyan esetekkel szolgálni, például a Hortobágyon, hogy az kapott hatalmas legelőterületet, akinek egyetlen állata sem volt. Mástól meg az állam helyébe lépő új tulajdonos elvette az addig használt legelőterületet és így a juhásznak el kellett adnia a jószágait, sőt volt, hogy a vágóhídra vitték őket.  Más esetben pedig megtűrt legeltetővé vált a korábbi gazda, de csak azért, hogy a tulajdonos igazolni tudja, a terület hasznosultságát.

És nem lehet ezen változtatni, hogy azokat támogassák csak, akik tényleg termelnek a földeken, tartják az állatokat?

Dehogynem, csak ahhoz más agrárpolitika, sőt teljesen más politika kellene, de mit várjunk a mostani kormányzattól, amelyik saját kegyeltjeit kívánja tulajdonhoz, pénzhez juttatni, és más nem igazán érdekli.

Kertész Z István