Varga Beáta ugyanolyan nő, mint bármelyikünk, ugyanúgy boldog életre, egészségre, szerelemre és gyermekekre vágyott. De alig 34 évesen tudja, ezek már biztosan nem úgy valósulnak majd meg, mint szerette volna. Egy kálváriába illő szenvedés után az egészsége már nem lesz tökéletes, és gyermeket sem szülhet soha.

- Mikor kezdődött a kálváriád?

- 2011. 07. 04-én jelentkeztem egy budapesti klinika rendelésén, a petefészekcisztám miatt. Dr. P. Péter a vizsgálat után orvosi konzíliumot kért. Ezen a konzíliumon, 2011. 07. 08-án, részt vett dr. R. János egyetemi tanár, Dr. T. Pál docens, Dr. P. Péter és a rezidensek. A vizsgálaton megállapították az endometriosis meglétét, és átirányítottak dr. B. Attila orvoshoz, aki a műtétemet is végezte.

- Valójában akkor valahol itt kezdődik a keserű történet?

- Igen, 2011. 07. 18-án vizsgálatra jelentkeztem nála, ami egy hatórás várakozás után ötpercnyi beszélgetésből állt, és ezalatt is az ő panaszkodását kellett hallgatnom, hogy aznap mennyi műtétje volt, és hogy milyen fáradt. Utólag visszagondolva, és az ügyet átlátva egyértelműen látszott, hogy a papírjaimat csak felszínesen nézte át, és nem tájékozódott 100%-osan a betegségemről, ez később be is igazolódott. Az ötperces megbeszélést követően kiírtak 2011. 08. 01-ére laporoszkópos műtétre.

- Mennyire volt ez veszélyes műtét?

- A műtét előtt, reggel 8 órakor az orvos úgy nyilatkozott, hogy rutin beavatkozás, ami max. 90 percig tarthat. Ennek ellenére ötórás műtétre sikeredett. Az operáció végeztével dr. B. Attila közölte a családtagjaimmal, hogy a baloldali petevezetékemet el kellett távolítani, és a műtét nagyon nehéz volt. Hozzátette, nem tud semmi jót mondani, a következő 48 órában derül majd ki, hogy fellépnek-e súlyosbító komplikációk.

- Milyen komplikációktól tartott a doktor?

- A családtagjaim kérdésére, hogy mire lehet számítani, ő elmondta, hogy olyan bélsérülésre, ami valamilyen lézer sugár miatt léphet fel, ami esetleg átégette a belet. Komplikációképen egyértelműen a szepszist jelölte meg kockázati tényezőnek.

- Akkor ezek szerint jött a 48 órás szigorú megfigyelés.

- Nem éppen. A műtét napján este 7 órakor kihelyeztek egy kórterembe, amit én sem igazán értettem a 48 órán belül felléphető komplikációk miatt. Ébredésem után pár órával a nővérek sétálgatásra ösztönöztek, ami, azt mondták, bevált szokás egy ilyen beavatkozás után. Mondtam nekik, hogy hasi fájdalmaim vannak. Válaszul azt kaptam, hogy biztosan elmúlik pár napon belül. Amikor már elviselhetetlennek tűnt a fájdalom, alkalomadtán kaptam egy általuk „protekciósnak” nevezett fájdalomcsillapítót. A fájdalomcsillapítók viszont fokozatosan elvesztették hatásukat, és egyre kevésbé csillapították a kínjaimat. Családtagjaim, a türelmüket elvesztve, határozottan jelezték az osztályos főnővérnek, hogy a fájdalmaim egyre elviselhetetlenebbek, és félő, hogy esetlegesen a szepszis jelei jelentkeznek rajtam. A nővérek és a főnővér gúnyolódva megjegyezték, hogy jelenleg az osztályukon nincs életveszélyes állapotú beteg.

- Jól értem, hogy nem hogy nem volt 48 órás megfigyelés, de még a beteg, azaz a te visszajelzéseidet is bagatellizálták?

- Sajnos, jól érted. Augusztus 3-ára a fájdalmaim olyan fokúak lettek, hogy járni sem tudtam, szörnyű görcseim voltak, amik már nem múltak el a fájdalomcsillapítóktól. A nővérek még mindig mozgásra késztettek, szerintük természetes folyamat, mivel felfújtak gázzal a műtét során, és ezért gázgörcseim vannak. Nyugodjak meg, hallgassak rájuk - mondták nekem. A párom és az édesanyám nem tudták elfogadni a diagnózist, és a szepszisre gyanakodtak. Kérték hát a képalkotó vizsgálatokat és a doktor megjelenését a betege mellett. A műtétet végző orvos egyetlen egyszer sem látogatott meg a fájdalmaim ellenére, és képalkotó vizsgálat sem volt a gép meghibásodása miatt.

- Akkor valójában mi volt a 48 órás megfigyelés? És hogyan derült ki, hogy nagy baj van nálad?

- Én már csak arra emlékszem, hogy 2011. 08. 04-én, reggel 7-kor tolnak be a műtőbe. A diagnózis: szepszis. Bélsérülésből adódóan széklet került a hasüregbe, életmentő műtét, sztóma kihelyezése, és a továbbiakban, előre láthatóan ideiglenesen 6-8 hónapig székletürítés a hasamon elhelyezett nejlonzsákba.

- Azt gondolhatnánk, hogy végre véget ért a rémálom, de valójában csak most kezdődött igazán.

- Jó a hasonlat: álom. Hát valójában tényleg most kezdődött az álom, aminek kimenetele kétséges volt. A végbélkihelyező műtét utáni napon, az intenzív megfigyelő osztályon további kezelésekben részesültem. Dr. B. Attila a gerincembe szúrt egy injekciót, aztán vért kaptam, amitől rosszullét jött rám. Átszállítottak a Kútvölgyi Klinika Intenzív osztályára, ahol 2 hétig gépi lélegeztetésen tartottak.

- De az álom hál’ Istennek véget ért, hiszen itt vagy közöttünk.

- Az álomra valójában nem emlékszem. Semmi más nem maradt meg, csak, hogy 2011. augusztus 19-én ébredtem nagyon nehéz légzéssel. Erős légzési nehézségeim voltak, csak oxigénmaszkkal tudtam levegőt venni. A műtétet végző dr. B. Attila az altatásból felébresztve kérdőre vont, hogy miért nem szóltam neki az endometriososról! Azt mondta, hogy ő csak a petefészekcisztáról tudott. Nos, ha a doktor átolvasta volna a papírjaimat, tisztában lett volna vele, hogy a petefészekciszta mellett a IV. stádiumú endometriosis is fennáll, mely rendellenesség csak sebészi segédlettel műthető.

- A kómából ébredve végre hazamehettél?

- Nem, itt még közel sem volt vége a szenvedésnek. A Kútvölgyi Klinikáról nem távozhattam más intézménybe csak az elszállítás helyszínére.  A párom kellő engedély mellett beköltözött 24 órára, és ápolt az egyágyas kórteremben. Egy napozóágyon éjjel-nappal felügyelte az állapotomat. Tolókocsiban hozott, vitt a vizsgálatokra és a kezelésekre. A visszaszállításomat követő második napon magas láz alakult ki, az állapotom ismételten romlani kezdett. Kiderült, hogy a hasi varratokban idegen anyagot találtak, ezek miatt gyulladás alakult ki, mely gyulladás 8 hónapig állt fenn. Ez idő alatt állandóan kihullott a hajam, rendszeres fájdalmaim voltak, és lázas állapot alakult ki az egész szervezetemben. Ezek a tályogok gennyes váladékot termeltek. Közben pedig ügyelni kellett, hogy a hasi varrat tályoga, felülete mindig nyitva legyen és a gennyes, savós, véres váladék a hasfal bőrén keresztül is távozzon. Mert ha beforr a sipoly, akkor a szerveket károsítva a hasüreg felé távozik a váladék átjárva a hasüreget. 

- Mikor rendeződött az egészségi állapotod?

- Végül 2012. 04. 17-én volt a végbelet visszahelyező műtét, ahol a sebész, Dr. W. János lelkiismeretes munkát végzett. De nem szabad elfelejteni, hogy ami történt, az bekorlátozza a jövőbeni életminőségemet, lelki és testi fogyatékosságom most már elkísér az életem végéig.

- Így utólag visszatekintve, hogy látod, mi volt az alapvető oka, hogy ez megtörtént veled? És hogyan tudtad feldolgozni?

- Hogy a nőgyógyászaton az orvosok hanyagsága, vagy a nővérek egyeduralkodó viselkedése vezetett-e idáig? Az eddig leírtak alapján szerintem egyértelmű, hogy az ebben résztvevők bűncselekményt követtek el. Feljelentésem ellenére a hatóságok lezárták a nyomozást, és megállapították, hogy bűncselekmény nem történt, ezt arra a szakvéleményre alapozták, amit egy olyan szakértő orvos írt le, aki a műtétemet végző intézménynél alkalmazotti viszonyban van. Én kételkedem benne, hogy teljesen elfogulatlan szakértői véleményt tud valaki alkotni azokról, akiktől a fizetését kapja, tehát a mindennapi megélhetése függ tőlük. De úgy látszik Magyarországon nincs felelős. Ha a felelősöket szeretném megtalálni, azt csak saját költségemen indított magánvádas eljárásban tehetem. Erre viszont jelenleg anyagilag nincs lehetőségem.

- Ezek szerint nem törődtél bele, nem fogadod el, hogy ilyen csak úgy megtörténhet. Igazságot szeretnél?

- Nagyon sok szenvedés után szeretnénk végre kideríteni, hogy ki, és miért, milyen jogon tudta megkeseríteni ennyire az életünket? A testem alkalmatlan lett a gyermekvállalásra, és bizton számíthatok a későbbiekben további betegségek kialakulására is, ami az egyéves kezeléseknek köszönhető. Magyarországon, úgy néz ki, zárt falakba ütközök, pedig egyértelmű, hogy orvosi gondatlanság történt. Szeretném, hogy ezt sokan elolvassák, és megtudják, mihez vezet az orvosi hanyagság. 10% túlélési lehetőséget adtak, mikor a vérmérgezés megtörtént. Most élek, de ez mind Istennek köszönhető, semmiképpen sem a műtétemet végző orvosnak.

Heiling-Koltai Beáta