A diktatúrákat hajlamosak vagyunk olyan kormányzási formákként elképzelni, amelyeket az erőszak tart életben. A 20. század totalitárius rendszerei, az olyan zsarnokok, mint Sztálin, Hitler, Mao milliókat gyilkoltak meg valamilyen furcsa ideológiák nevében. A Zaire-i Mobutu Sese Sekohoz hasonló erős emberek vérnyomokat hagytak maguk után. Az utóbbi évtizedekben azonban újfajta, a globális média, a kölcsönös gazdasági függés és az információs technológia korszakához jobban alkalmazkodó autoriter kormányok jelentek meg. Bár alig folyamodnak erőszakhoz, ezek a „lágy” diktátorok egy kézbe összpontosítják a hatalmat, felőrlik az ellenzéket és eltörlik a fékek-ellensúlyok rendszerét.

Alberto Fujimori 

Fennáll a veszélye, hogy a perui Alberto K. Fujimorihoz, az orosz Vlagyimir Putyinhoz, a magyar Orbán Viktorhoz, a török Recep Tayyip Erdoganhoz, a malájföldi Mahathir Mohamadhez és a venezuelai Hugo Chávezhez hasonló illiberális vezetők a maguk képére és hasonlatosságára a formálják újra a világot, cinizmussal és korrupcióval váltva fel a szabadság és a törvény – a Nyugat által most sem elég hitelesen képviselt elveit. Ezért a Nyugatnak meg kell értenie, hogyan működnek ezek a rezsimek és hogyan védekezhet ellenük.

Bár maradtak még véres ideológiákon alapuló rendszerek, például Szíriában és Észak – Koreában, az egyensúly átalakult. Míg például 1982-ben a nem demokratikus államok 27%-ában tömegmészárlások zajlottak, 2012-re már csak 6 százalékukban történt így. Ugyanebben az időszakban a korábbi 31%-hoz képest már csak a diktatúrák 15%-ban  kerültek nem demokratikus módon megválasztott vezetők a hatalomra. A nagy változások valószínűleg a szingapúri Lee Kuan Yew-el kezdődtek, aki a parlamentáris demokrácia intézményeit szigorú társadalmi ellenőrzéssel, esetenként politikai letartóztatásokkal, a sajtó megfélemlítését szolgáló perekkel kombinálta, ugyanakkor a növekedést pártoló, üzletbarát politikát folytatott. Az új autokraták gyakran tisztességesnek nevezhető választások révén kerülnek hatalomra. Chavez például egy olyan választáson győzött 1998-ban, amelyet a nemzetközi megfigyelők szerint egyike volt a legtisztábbaknak Venezuela történetében.

Tayyip Erdogan 

Támogatókat megnyerni még mindig költséghatékonyabb, mint megfélemlítés révén uralkodni. Erdogan például népszerűségét latba vetve érte el, hogy népszavazás révén megváltoztassák az alkotmányt és útilaput kössön a török Alkotmánybíróság talpára. Az új autokraták a propaganda, cenzúra eszközeivel és más kommunikációs trükkökkel növelik támogatóik táborát és győzik meg az állampolgárokat, hogy az általuk kínált alternatívák sokkal jobbak, mint a többi. Egy fajta, nehezen körvonalazható nyugatellenességet játszanak ki aduként: Orbán például kifigurázta Európa politikai korrektségét és csökkenő versenyképességét, miközben folyamatosan uniós fejlesztési segélyeket igényelt.

Mahathir Mohamad 

Ha a gazdaságaik jól működnek, ezek a vezetők anyagi juttatásokkal tömik be potenciális kritikusaik száját. Nehezebb időkben cenzúrához folyamodnak. Az újfajta autokraták reklámszerződésekkel vesztegetik meg a médiatulajdonosakat, rágalmazási perekkel fenyegetnek és a rendszert kritizáló sajtóorgánumok felvásárlására biztatják a rezsimjükkel szimpatizáló befektetőket. Az internetet a független tartalmakhoz való hozzáférést blokkolva, bérgyalázkodó trollok segítségével valamint az ellenzék online média oldalait rongáló hackerek alkalmazása révén uralják.

Hugo Chávez 

Az új autokraták ritkán folyamodnak erőszakhoz. Ez a legfontosabb találmányuk. Hitler adósságokba verte magát, hogy likvidálja ellenségeit. Mobutu népes közönség előtt akasztatta fel vetélytársait, míg az ugandai Idi Amin krokodilokkal etette meg őket. A felelősségre vonás jelentős részét képezte stratégiájuknak , de megrémítette állampolgáraikat is. Az új autokraták persze nem finnyásak: hidegvérrel nyomják el az ellenállókat és söprik le a fegyvertelen tüntetőket. Csakhogy az erőszak felfedi a rendszer valódi természetét és ellenállókká változtatja a támogatókat. Így, ha egy ellenzéki aktivista vagy újságíró gyanús körülmények között meghal, a mai diktátorok gondosan tagadják, hogy közük lenne a gyilkossághoz. Az erőszak nem csupán drága, hanem felesleges is. Az új autokraták szívesebben bénítják meg végeérhetetlen jogi eljárásokkal, kihallgatásokkal és más hatósági eljárásokkal ügyfeleiket. Semmi szükség mártírokat kreálni, ha politikai ellenfeleik idejét elfecsérelve is legyőzhetik őket.

Ahhoz, hogy sikeresen felvegye velük a harcot, a Nyugatnak először fel kell vállalnia saját, e diktátorok hatalomra juttatásában játszott felelősségét. A diktátorokért való lobbizást súlyos üzleti etikai vétségként kellene kezelni. A nyugati demokráciáknak objektív hírműsorokat kellene szolgáltatniuk az adott országok anyanyelvén, a hivatalos propagandát és cenzúrát ellensúlyozandó. És mivel a modern diktatúrák nehezen tudnak ellenállni a modernizáció nyomásának, gazdaságaik pedig előbb- utóbb összeomlanak, türelmeseknek kell lennünk.

Ford. kisskati