A Kolompár család Kiskunmajsán, az „alvégnek” nevezett, többnyire romák lakta városrészben él. Az udvaron hinta áll, itt is, ott is focilabdák és más játékok hevernek, a ház tiszta és persze romákhoz illően színes. A lap helyszíni riportjából kiderült, a nehéz körülmények közül érkező gyerekek közül a kislányok cserfesek, kedvesek, elsőre meg sem látszik rajtuk, hogy min mentek keresztül, akik két éve még egy déli határ menti kisvárosban éltek vér szerinti szüleikkel. A legidősebb testvér, a tizenhat éves Mónika sokat dolgozott, hogy gondoskodjon a fiatalabbakról vagy a szomszédok etették-gondozták őket. Iskolába nem igazán jártak, napszámba viszont annál sűrűbben.

A gyámügy kivette őket a családból, és mivel a testvérek érdeke mindig ezt kívánja, igyekeztek őket egy családba elhelyezni. Így kerültek másfél éve Majsára, Kolompárékhoz, akik a nevelőszülői tanfolyam elvégzése után három gyermeket szerettek volna vállalni, de helyette ötöt kaptak.

 „Ez nem örökbefogadás, mi hivatásos nevelőszülők vagyunk, így nem választhattunk, hogy milyen gyermeket szeretnénk. Megdöbbentünk, amikor láttuk, hogy magyarokról van szó, de ugyanúgy örültünk nekik, mintha cigányok lettek volna. És úgy tűnik, ők is elfogadtak bennünket. Ideköltözésük másnapján már mindannyian apunak meg anyunak szólítottak bennünket, annak ellenére, hogy a nevünket is alig tudták” – nyilatkozta Zoltán.

A szülők azt is elmondták, hogy semmilyen feszültség nem volt abból, hogy ők cigányok, a gyerekek pedig magyarok, habár a szokásos eljárástól mindenképp eltér, ugyanis romákhoz roma gyerekeket szoktak elhelyezni.

(A család történetéről itt olvashatnak részletesebben)