Amikor már ment javában a hiszti, de még nem voltak lezárva a határok, vittem cuccokat a gyűjtőpontokra. Gondoltam, hogy evvel segítettem, nem szemetet vittem, hanem olyan holmikat amikre nekem is szükségem volt, de a menekülteknek pláne. A hajléktalanoknak is szoktam segíteni és ezek az emberek is hasonló szarban vannak, avval a különbséggel, hogy nem elveszítették a házukat, hanem lebombázták néhány rokonukkal egyetemben. Az az igazság, hogy nem vagyok valami közösségi figura, a szervezett dolgokat is rühellem, de gondoltam, hogy itt nem magányosan kell improvizálni.

Ahhoz, hogy tudjam mit és hova kell vinni, fel kellett vennem a kapcsolatot a MigSzol és a MigAid csapataival.

Erre már ne jöjjön senki

Nagyon ritkán van az embernek olyan élménye, hogy találkozik vadidegen emberekkel, akik kivétel nélkül mind kibaszott rokonszenvesek. Na, ezek ilyen pillanatok voltak! Akár írásban, akár telefonon, akár személyesen beszélgettem Velük: mind-mind nagyon kedves,  jóérzésű figura volt. Hozzá kell tennem, hogy ahogy az állatmenhelyeken, úgy itt is többnyire csajok/nők melóztak.

Amikor Viktorkáék lezárták a határt és Röszkén kitört a balhé, a már eddigre jócskán megrendült nemzeti öntudatom kifejezetten szégyenérzetté transzformálódott. Olvastam, hogy a Refugee Aid of Serbia önkénteseket keres nemzetközi csapatába, így felvettem a kapcsolatot az embereikkel (természetesen, ott is marha kedves csajok melóztak...), hogy lássák, nem minden magyar geci. Azt mondták, hogy vannak magyar koordinátoraik és ők majd elirányítanak. Azt mondták, hogy menjek le Horgosra (Röszkével szembe, a szerb oldalra). Így aztán motorra pattantam és elindultam Szerbiába. A szerb határnál aztán kiderült, hogy a szerbek megnyugtatták a tömeget és már viszik őket a horvát határhoz. Ezért azt mondták a koordinátorok, hogy menjek Bezdanba, a szerb-horvát határra, mert ott nagy tömeg van: akik már nem fértek el Sidben, őket is oda viszik és ott nincsenek önkéntesek. Így átjutva a szerb határon, nem balra, hanem jobbra mentem Szabadkánál.

Mire elértem (sötétedéskor) Bezdant, már le volt zárva a határátkelőhöz vezető út, a rendőrök csak a menekülteket szállító buszokat engedték át. Informáltam a segélyszervezeteket, hogy erre már senki ne jöjjön. Beszéltem egy benzinkutas csókával, aki szerint aznap már 200 busz (egy busz kábé 50 ember) ment a határra. Ha csak a fele, az is 5 000 ember!!! Mindenesetre, húsz percig dumálgattunk, azalatt 5-6 busz elment, meg egy fickó egy szakadt BMW-vel, gondoltam tipikus embercsempész, de atipikus volt: mondta, hogy ingyen viszi a "tálibot" (afgán fickó volt), mert lemaradt a buszokról és eltévedt, ne lépjen már aknára. A szerbek nagyon rendesen viselkednek: három elvesztett háborújuk (a horvátokkal, bosnyákokkal és az albánokkal) és az amerikai bombázás megtanította őket az együttérzésre a menekültekkel. Kedves és angolul (is) beszélő rendőreik nem erőszakosak, hallgatnak is rájuk a menekültek, négy-öt rendőr simán eligazgat párszáz menekültet...

Senkiföldjén megrekedve

Szóval, mivel innen nem tudtam átmenni Horvátországba, gondoltam nem basznak itt ki velem, eljöttem életemben először önkéntesnek, aztán ennyi? Nem! Az jutott eszembe, hogy Backi-Bregnél átkelek a magyar oldalra, majd átkompozok Mohácsnál és Udvarnál lépem át a horvát határt. Na persze, de kihagytam a számításból Viktorkáékat... A szerb határőrökön úgy mentem át, mint kés a vajon, viszont a senkiföldjén hosszú órákra megrekedtem: a magyar vámosok (felső utasításra!!!) szopatták a népeket. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy egy autót fél óráig vizsgáltak, tükrökkel skubizták az alját, megnézték a motort, kipakoltatták a csomagokat, beleszagoltak az üdítőspalackokba...

Egy újságírót megszólítottam és kiderült, hogy a sor fele sajtós! Információkat cseréltünk, ami neki volt új, azt lejegyezte, ami nekem, azt elküldtem a segélyszervezeteknek. Kérdezte a srác, hogy van-e kedvem baszogatni a rendőröket, vámosokat? Mondtam, hogy persze, ez a kedvenc szórakozásom, így hát elkezdtük kúrogatni az egyenruhásokat. Miután leesett nekik, hogy könnyen viszontláthatják magukat a tévében, elkezdték magyarázni, hogy parancsra teszik és figyelik őket a kamerák... ám végül mégiscsak megnyitottak még egy sort és előkerült még néhány "kolléga", így végül éjfél előtt átjutottunk, viszont az utolsó komp már rég elment Mohácson! A legközelebbi híd Baján van, így elpöfögtem Bajára, de mire odaértem, már hajnali egy múlt és rájöttem, hogy legalább két-három óra lenne a határ és onnan még jócskán odébb az én célom, ezért beugrottam Pécsre Gábor barátomhoz. Pár órát aludtam, majd felmálháztam a motort és elkezdtem lázasan nyomozni, informálódni, hogy mi a helyzet.

Pitbull a krimóban

Azt mondták a koordinátorok, hogy menjek Beli Monastirba (Pélmonostor, Horvátország). A legrövidebb út a Beremendi határátkelőn át vezetett, de pont akkor zárták le, mire odaértem (tisztára, mint Bezdan!), szaros Hummerek, rohamfelszereléses katonák, helikopterek, mentők, zsernyákok és csuklós BKV-buszok kaotikus katyvasza. A katonák (hájas disznók) abszolút tájékozatlanok voltak, de szartak is mindenre: "Nekünk kurvamindegy, a zsoldot megkapjuk, a többi meg a faszt érdekli." A legsúlyosabb élményem az volt, ahogy egy cigánylány tolvajozta, gyilkosozta a menekülteket. Mondtam neki, hogy sokan ugyanezt mondják a cigányokra is, de elmehetnek a picsába azok is, mert ez sem, az sem igaz. Illetve, ha fele annyira tudna szeretni, mint amennyire gyűlölni, az már jó lenne... Egy srác (az egyetlen normális fickó akivel találkoztam) aki egy pitbullal ült a krimóban, megkérdezte a lányt, hogy hogyan gondolhatja ezt mondjuk egy hét éves kislányról? A válasz: ugyanolyan rohadék lesz mint a szülei! Ha bármit mondtam, akkor azt böfögte: "Lepereg!" A csaj kalifátust emlegetett, a srác pedig elsütötte a nap bölcsességét: "ha mi nem tudunk egy rendes országot csinálni, de ők tudnak kalifátust, akkor gáz van. Ha meg kell baszódni, hát akkor meg kell baszódni!"

Újfent telefon, SMS, hogy erre se jöjjön senki, illetve, ha már úgy is ott vagyok, nem derítem-e fel, hogy melyik határátkelő járható? (Ugyanis, a Bamakósok is lemennének Tovarnikba, vagy Beli Monastirba.) Mivel a police.hu-n lószart sem írtak a határátkelőkről és a helyiek szerint Barcs biztos nyitva (100km Nyugatra, azt a határszakaszt védi a Dráva), elindultam az udvari átkelőhöz. Az nyitva is volt (mindenkit erre irányítottam), de megtudtam, hogy Beli Monastirból befutott egy horvát vonat Magyarbólyra, 1000-1500 emberrel és csak két vöröskeresztes osztja a vizet, így húztam egy kövér nyélgázt és odatéptem, mivel horvát oldalra órákba telt volna akár átjutni, ide viszont egy óra alatt odaértem. Igaz, a GPS levitt földutakra is (szarvasok bőgtek mindenfelé!!!), így magam is megtapasztaltam, hogy milyen egyszerű átjutni a határon: van ahol 50 méterre futnak a horvát utak a magyar utaktól, itt-ott összeérnek... így történt, hogy noha a határnál lévő tornyot jobbról kellett volna látnom, egyszercsak bal oldalamon volt, ergó átcsapattam a zöldhatáron, miközben állítólag már őrizte a hadsereg. Miközben visszafelé jöttem magyar oldalra, szintén eltévedt veszprémi rendőrökkel találkoztam! Mikor megérkeztem, ismerős látvány fogadott: Hummerek, egyéb katonai fostalicskák, zsernyákok, "Nemzeti Önvédelmi Egység" (nem biztos, hogy pontosan idéztem, egyszóval büdös nácik), médiaszolgák és bámészkodó parasztok. A parasztok imádtak Hummerrel fotózkodni, illetve kiálltak az útra és kíváncsian nézték a katonai konvojokat és szörnyülködve a menekültekkel teli csuklósokat. Végre történt valami a szaros ki életükben...

Talpig vasban

Amikor megérkeztem, a Vöröskereszt főnöke és két Vöröskeresztes nő pont befejezte a vízosztást, a sérülések ellátását. A rendőrök és a katonák (talpig vasban, mintha Afganisztánban lennének!) azt mondták, hogy ennyi, indul a vonat. A Vöröskeresztesek keze teljesen szétment a sok cipekedéstől! Azt mondták, hogy kilenckor jön még egy vonat ezért ők most elmennek, de jön majd a váltás és milyen jókor jöttem. Miután elmentek, jöttek segítők egy kisegyháztól (két amerikai hittérítő és egy magyar csóka). Hoztak szendvicseket, bébiételt, kávét, teát és vizet, de a fegyveresek nem engedték, hogy odaadjuk, mert indul a vonat. Viszont a rendőrök elkezdtek tarhálni... Kiderült, hogy 15 órája vannak szolgálatban és csak vizet kaptak (keveset) és néhány zsemlét. Amit a menekülteknek hoztak, odaadták a fakabátoknak, akik a szerelvények mellett ették meg, szociális érzékenységről adva tanuságot! A szerelvény egy órát rostokolt még a vágányon... A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor elindult a vonat és láttam, hogy senki nem integet és elkezdtem egyedül integetni (aztán a hittérítők is) és az egész vonat integetett!!! Kurvára hiányzott nekik a legkisebb baráti gesztus is.

A bolgár NovaTV nagyon pipec riportercsajjal és roppant kedves stábbal vonult fel, átküldtem őket Beremendre, hogy lássák, milyen erődemonstráció zajlik ott, mekkora káosz van. Ők is nagyon rendesek voltak a menekültekhez. Aztán jöttek "hazafiak", akik a rendőröknek hoztak pizzát, de megkértek, hogy én adjam oda, mert szolgálatban civilektől nem fogadhatják el, de én segélyszervezetnél dolgozom (hehehe). Mondtam nekik, hogy persze, bízzák csak ide, majd felvágtam és odaadtam a horvát zsernyákoknak, akik nagyon szerények voltak, de ugyanolyan éhesek... Apropó, horvátok: nem igaz, hogy lefegyverezték őket! Mondta egy magyar zsernyák, hogy meg se merték próbálni, de a TEK-et sem merték hívni, hiszen egy horvát rendőr nem adja csak úgy oda a fegyverét! Én le is fotóztam őket és Marco, a Reuters riportere elkérte a képet bizonyítéknak.

A vasúti állomásfőnök egy istennő

A nap hőse az én szememben a vasúti állomásfőnök (egy csodálatos csaj, gyönyörű, kedves, konkrétan egy istennő) volt, aki amikor megérkeztek a nácik (akiket a rendőrök beengedtek, a katonák dumcsiztak velük) megkérdezte: "Érvényes menetjegyük van?" mire a nácik mondták, hogy nincs, az ő válasza "Akkor takarodjanak az állomás területéről!"

Egyszercsak megjelent két algeci is, a Bakondi meg a Kovács Zoltán és elkezdtek hazudozni az M1 kameráiba, úgy helyezkedve, hogy ne látszódjanak a horvátok és fegyvereik... A tv-stáb átlagéletkora max. 20 év lehetett, már értem, hogy miért nem megy zökkenőmentesen a műsorkészítés: mindenkit kibasztak a tv-től, akinek tapasztalata (és gondolatai) voltak.

Durván fél tizenkettőkor kiderült, hogy mégsem jön másik vonat! Teljesen kiakadtam: két kurva napja kószálok, mint fing a gatyában, több mint 800km-t motoroztam, hogy segíthessek és kibaszottul nem tudtam segíteni...! Fel is hívtam a koordinátorokat, de ők azt mondták, hogy kurva sokat segítettem: ahol én megszívtam, oda nem küldtek senkit, ami híreket szállítottam, mindet tudták használni. Tulajdonképpen felderítő voltam. Ettől némileg megnyugodtam.

Ekkor kaptam a hírt, hogy Letenyénél százával rakják ki buszokból a menekülteket, Kanizsa felé szintén százak gyalogolnak... 160km-re zajlottak tőlem az események, benzinem, pénzem alig, az is kérdéses volt, hogy hazáig elég lesz-e, a motorom fosta az olajat, kurvaéhes voltam, alig aludtam pár órát, fáztam... Elindultam hazafelé. Szar volt az út, egy szenvedés és útközben, amikor megálltam tankolni és kérdezték a kutasok, hogy honnan jövök és elmondtam, mind szörnyülködtek, gyűlölködtek! Annyira beszari, kishitű ez a nép, hogy mindenkiben ellenséget lát, mert fél: román, cigány, szlovák, zsidó, szerb, piréz, orosz, arab: húzzunk magunk köré kerítést, árkot, fegyvereseket a határra, ki se dugjuk a fejünket az uránuszi szittya seggünkből! Ez a kilencven százalék, a többi az épeszű. Viktorkáék érdeke ez a balhé, behergelik a csürhét, meglovagolva a fóbiákat. Fokozzák a nyomást, míg gáz nem lesz. Hazudnak. Elterelik a figyelmet a fontos ügyekről, démonizálnak. Elrohasztják még az EU-t is, példát adva más olyan jobboldali és populista politikusoknak, akiktől szintén nem idegen az eféle gondolkozás (NPD, Front National, Svéd Demokrata Párt, UKIP, etc.) csak eddig nem merték hangoztatni.

Ciki magyarnak lenni

Azt veszem észre, hogy egyre kevesebb ember szolidáris a menekültekkel, működik a propaganda-gépezet! A hatalom mindent elkövet, hogy az emberek elveszítsék a türelmüket, például, ahol nincs menekült-invázió és működhetne a határforgalom, mesterségesen lassítják, had' legyen ott is torlódás. Nem adnak információkat (és hazudnak), hogy akik segíteni szeretnének azok se tudjanak.

Nem fotóztam síró gyerekeket, vízért nyúló kezek százait, akit érdekel, láthat ilyen fotókat bőven. Különben is, grafikus vagyok nem fotós...

Ezek voltak az én tapasztalataim. Nem sikerült megfelelnem az elvárásaimnak, még akkor sem, ha azt mondták, hogy jó kis felderítő voltam. Talán legközelebb.

Most ciki igazán magyarnak lenni!

Szöveg+kép: Moto Focker