„Nem akarok olyan főnővér lenni, aki a túlélésre játszik, és úgy érzi, eleget tett a saját munkakörének azzal, hogy munkalapokat ír eldugult WC-kről, leszakadt karnisokról, aki a jól végzett munka elégedettségével dől hátra, amikor feladta a gyógyszerrendelést és elkészítette a következő havi beosztást” – számolt be döntése okairól Facebook-oldalán.

A bejegyzésből kiderül, hogy az érintett sürgősségi volt főnővére 13 évig töltötte be posztját. Mint írja, az utóbbi időben kimerültsége már fizikai állapotában is tükröződött: „Az elmúlt fél évben már szembetűnőek lettek a testi bajaim.”

A távozó főnővér azt is említi, hogy előtte már sokan elhagyták az osztályt: mint írja, a kórház SBO-jának tizenhárom évvel ezelőtti megszervezése óta azok, akik akkor csatlakoztak a trauma ambulancia gárdájához, „más utakat kerestek és találtak maguknak”, ma már nagyrészt nem a kórház dolgozói.

Azt is hozzáteszi, sokat elmond a kórházban uralkodó körülményekről, hogy döntését „átgondolt stratégia” nélkül hozta meg, nem volt a fejében alternatíva arról, pontosan hol és hogyan folytatja tovább. Ahogyan egy, a bejegyzésre érkezett hozzászólásra válaszolva kifejti, egyelőre más munkakörben, de marad a sürgősségin, és ott dolgozik tovább a betegekért.

„Elfáradtam. Itt az idő a változásra” – írta levele végén.

Vasárnap délután az alábbi indoklással törölte a távozó főnővér a bejegyzését:

„Az elmúlt két napban nagyon zavarban voltam, megdöbbenve és meghatódva láttam azt a rengeteg hozzászólást, amit a főnővéri elköszönésem miatt kaptam. Különösen jó érzés volt olvasni azoknak a mondatait, akik megéltek hasonló változást az életükben és megértették azt, hogy a bejegyzés milyen nehéz szívvel született. Azt, hogy az osztályunkon ellátásra kerülő betegek dicsérték a sürgősségi nővéreit és köszönték meg ezúton a munkájukat – a legnagyobb elismerés.

A bejegyzés láthatóságát mégis korlátoztam. Ennek oka, hogy a megkérdezésem és az engedélyem nélkül felhasználták egyes elemeit olyan szövegkörnyezetekben, amellyel nem tudok azonosulni.

Soha nem tartottam magam megmondóembernek, de a magam eszközeivel eddig is és a jövőben is tenni szeretnék a szakmámért.

Fontosnak tartom az őszinteséget és a valódi tartalmat a közösségi médiában csakúgy, mint az igazi, saját életemben. És úgy látom, az igény erre nem csak bennem van meg, hanem sok-sok embertársamban. Orvosban és nővérben, betegben és hozzátartozóban, fideszesben és szociban, vezetőkben és beosztottakban, Angliában dolgozó magyarban és a vidéki kisnyugdíjasban.

Ebben egyek vagyunk, és ez már egy kulturált, felnőtt emberekhez méltó párbeszéd alapja lehet. Én továbbra is ebben hiszek.”

Az eredetileg megjelent szöveget teljes terjedelmében, változtatás és kommentár nélkül itt olvashatják, természetesen a személyes nevesítések elhagyásával:

„Egy főnővér búcsúja

2018. szeptember elsejével visszaadom a sürgősségi osztályra szóló főnővéri megbízásomat.

Ez a döntés – bár érlelődött bennem már egy ideje- mások számára meglepő lehetett, főleg úgy, hogy még átgondolt stratégiám sem volt a jövőre nézve. Mégis megléptem.

Ami nem szokványos egy vezetőtől. Nem szokványos egy középkorú embertől. Nem szokványos egy olyan nőtől, aki az anyaságot, az egész eddigi felnőtt életét tulajdonképpen egyedül küzdötte végig és semmi másra nem vágyott igazán, csak a biztonságra.

Ezért volt minden. A munka mellett megszerzett diplomák, a különböző beosztások a három műszakos nővértől a főnővérségig. Hosszú utat tettem meg, de vajon messzire jutottam?

Aztán az élet benyújtotta a számlát. És az túl nagy volt. Az elmúlt fél évben már szembetűnőek lettek a testi bajaim. Merthogy azok jöttek.

Utat törtek az évekig elnyomott gondolatok, érzések, a kirekesztettség, a meg nem értettség, a kudarc keserű íze. Mert vezetőnek lenni magányos dolog.

Mégsem bánom, mert amikor 2004 októberében elkezdtem szervezni a januárra megnyíló sürgősségit, nagyon nagy ajándékot kaptam a sorstól.

Létrehozni valami újat, addig nem létezőt, felépíteni, berendezni, megszervezni egy osztályt.

A legszebb időszak volt. Azok a kolléganők, akik akkor bevállalták az ismeretlent- csatlakozva a trauma ambulancia akkori gárdájához- nagyrészt már nem a kórház dolgozói. Más utakat kerestek és találtak maguknak. Csak remélni merem, hogy ha eszükbe jutnak a sürgősségis évek, fel tudják idézni a hőskor szép pillanatait. Én fel tudom. És nem felejtem el soha. 2005 óta sokan jöttek dolgozni az SBO-ra és sokan távoztak. Nagy a fluktuáció és a sürgi hibáit nagyítóval vizslatják olyanok, akik fele akkora nyomás alatt is összeroppannának, mint amekkorát az itteni dolgozók elviselni kénytelenek.

13 évig voltam a sürgősségi főnővére. Azé az osztályé, amely sokszor inkább hasonlított egy háborús hadszíntérre, mint egy betegellátó osztályra.

Azt, hogy ezt idáig tudtam csinálni, annak az embernek köszönhetem, aki az én tanítóm, pótanyukám és barátom volt.

Neki köszönhetem azt is, hogy úgy dolgoztam az évek alatt, hogy nyugodtan nézek ma is tükörbe és nem szorulok magyarázkodásra az elvégzett munka miatt./.../

Mindig szeretettel és tisztelettel gondolok Rád! Köszönök mindent!

Számomra véget ért egy korszak.

Megtapasztaltam nap, mint nap az emberi kicsinyesség, önzőség, irigység, lustaság, ostobaság és közöny kiapadhatatlanságát. És megtapasztaltam az összefogás, a másokért való kiállás és az emberi tisztesség erejét.

Még van gerincem. És nem szeretném megtörni.

Nem akarok olyan főnővér lenni, aki a túlélésre játszik és úgy érzi, eleget tett a saját munkakörének azzal, hogy munkalapokat ír eldugult WCk-ről, leszakadt karnisokról, aki a jól végzett munka elégedettségével dől hátra, amikor feladta a gyógyszerrendelést és elkészítette a következő havi beosztást.

Főnővérnek lenni felelősség. A betegek és a nővérek felé.

Terhet átvenni, gondokat meghallgatni, segíteni, együtt érezni, kiállni értük újra és újra, felszólalni, vitázni, összeveszni, bulit szervezni, temetésre menni, nyilvános fórumokon írni a bennünket feszítő problémákról, személyes kapcsolatokat kihasználni az osztályért, szégyenkezni, aztán másnap újra harcba szállni, dühösnek lenni értük, miattuk, jönni nappal, jönni éjszaka, minden szakmai fogást ismerni, érteni, csinálni, tanítani, biztatni, bátorítani, példát mutatni, a félelmet elzavarni.

Elfáradtam. Itt az idő a változásra.

Szeretem az osztályom, amit senki nem ismer úgy, mint én, szeretem a beosztottaim, mintha a saját gyerekeim lennének. Ezzel a szemmel figyeltem emberi gyengeségeiket és botlásaikat is és büszke voltam rájuk. Nagyon sokszor.

Most főnővérként búcsúzom tőlük is, mindent köszönök nektek, legyetek jók és bátrak!"

(kép: illusztráció)