Ezek az autók valósággal az életem részévé váltak. Tizenhat éven át láttam, amikor harminc, békésen vonuló egyetemista mögött tíz rendőrautó gurult, és hogy a legártatlanabb tüntetéshez is hatalmas rendőri apparátust rendelt ki a rezsim. Mindig zavart a látványuk, nyugtalanító érzéseket keltettek bennem. Másfél évtized után ez a múlt heti szombat volt az első alkalom, hogy a rendőrökben nem ellenséget láttam, hanem egyszerű alkalmazottakat. Különös érzés volt, egyben felismerés.

Az április 12-e óta eltelt hetekben ekkor, a rendőrautók megszokott sora láttán éreztem legtisztábban, hogy az önkényuralom milyen mélyen ivódott belém is, és hogy a Tisza Párt győzelme, vagy még inkább a Fidesz bukása több volt politikai változásnál: szakítás a félelem, a kiszámíthatatlanság valóságával, az eufória, a könnyek és az öröm kirobbanása pedig traumafeldolgozás volt, elindulás kifelé a kisebbrendűségi érzés és az öncenzúra bénító szorításából.

Mostanáig úgy éltünk, mint aki körbe-körbe botorkál a sivatagban, cél és irány nélkül, ráadásként fogságunknak volt egy második rétege is: a magyar állam a miniszterelnökön, a kormány tagjain, valamint média és influenszer pribékjein keresztül gondolataink és érzelmeink társbirtokosává is vált. Olyanok voltak, mint a házastársukat méreggel, kis adagokban meggyilkoló férj vagy feleség. Nem eljárni ellenük annak az elismerése volna, hogy igazuk volt, amikor mindent fölforgattak, a saját nevükre írattak, a demokráciából pedig büntetőtelepet csináltak csupán annak az egyetlen célnak a szolgálatában, hogy a szociopata miniszterelnök agya elég szerotonint termeljen. 

Íme, C. S. Lewis, nagyhatású, ír teológus pontosan idevágó intelme: „Ha keresed az igazságot, a végén megnyugvást találhatsz; ha nyugalmat keresel, nem lesz se megnyugvás, se igazság”. Pont abban bíznak a bukottak is, hogy Magyar Péter nem fogja vállalni az elszámoltatással járó esetleges felfordulást, ezért valahányszor megszólal a volt rezsim valamelyik embere, úgy tesz, mintha fogalma se lenne az elmúlt tizenhat évről – vagyis az igazságról, arról, hogy mit tettek az országgal.

Még Székesfehérvár polgármestere, a maroknyi, „józanabb”, fideszes közé számító Cser-Palkovics András is csak terelt, sumákolt: nem érti, hogy alakulhatott ki a Fidesz körül ez a mindent elsöprő protest hangulat. Ez hogy lehetséges? Ő talán nem itthon töltötte az elmúlt éveket? Az amúgy mérsékeltnek, elkötelezett EU-pártinak tartott Navracsics Tibor viszont a „középosztály, a polgárság elhanyagolását” nevezte meg bukásuk okának, mintha a NER nem éppen az önmagáért kiállni képes és hajlandó középosztályt tizedelte volna meg leginkább. Márpedig ebben ő nem statiszta volt: miniszterelnök-helyettesként és közigazgatási és igazságügyi miniszterként (2010–2014) fő kidolgozója volt az illiberális állam jogi és közigazgatási végzetes eltorzításának. És most ő is játssza a hülyét, akárcsak kollégái, akik erkölcsi normáikat egytől egyig képesek voltak leválasztani munkaköri becstelenségeikről.

Na és a „polgári Magyarország” felettébb sikeres hívószaváról nem épp a hatalmi alávalóság egyik fénylő csillaga mondta, hogy az csupán politikai termék? Ez beválni bevált, de csak bűn született belőle, nem polgár és nemzeti felemelkedés. Bár szétvertek minden intézményt, amelyekben a polgárság kivirágozhatott volna, azért csak tovább hajtogatják, hogy ők, pár ezren lennének a tiszteletre méltó polgárok, a kezükhöz tapadó ezermilliárdokkal, asszonyaik milliós gönceivel, táskáival, a férfiak karóráival, garázsaikban luxus- és sportautókkal, az állam nélkül működésképtelen cégeikkel, rabolt pénzekből épített ingatlanbirodalmakkal. Mi meg három és félmillióan bosszúra vágyó, büdös prolik, „jakobinus diktatúrába oltott Lenin-fiúk” lennénk. Ezek aligha lesznek jó érvek a bírák előtt.

A fideszesek egyelőre óvják magukat az önmegsemmisítéstől, annak tudatosításától, hogy politikai pályájuk és tekintélyes vagyonuk nem teljesítményen, hanem jórészt törleszkedésen és törvénytelenségeken alapult. Ha viszont nem mondod ki, hogy részt vettél az ország, honfitársaid kirablásában, te is igyekeztél, mint Vidnyánszky, mindenkit eltaposni, márpedig ezt aligha fogod elismerni, akkor muszáj tovább hazudnod, meséket feltálalnod saját magadnak és az ország népének. Az igazságszolgáltatás, az erkölcsi rend helyreállítása vaskézzel azonban nem csak a nemzet számára volna létfontosságú elégtétel a lelki és anyagi veszteségekért, de a bűnök elkövetőit is megakadályozná, hogy átírhassák, fertőtleníthessék saját ocsmány múltjukat.

A vétkesek közül egész biztosan sokan fognak felelni azért, amit tettek, csak azt sajnálom, hogy a világ összes bírája és ügyésze nem volna elég ahhoz, hogy mindenki ellen ítélet szülessen, aki amúgy megérdemelné.