Kedves Klára, kedves Kriszta, kedves Péter,

a mai napokban olyan határ lépődött át, amelyről szeretném megosztani a saját személyes tapasztalataimon alapuló aggályaimat. Nem indulatból írok, hanem felelősségből, mert túlélőként és gyermekvédelmi aktivistaként pontosan látom, milyen következményei lehetnek annak, ha egy állami gondozásban élő, beteg, mindössze tizenegy éves gyermek története a média nyilvánossága elé kerül.

Sok gyermekvédelmi szakemberrel évek óta hangoztatjuk: a gyermek nem tartalom, nem illusztráció, nem ügyek hordozója és nem közéleti eszköz. Ez nem politikai, nem világnézeti kérdés, hanem a gyermek alapvető jogainak és méltóságának védelme.

A gyerek soha nincs egyenrangú helyzetben a felnőttel szemben, különösen kamera előtt.

Gyermekjogi szervezetek szerint egy interjúhelyzet mindig hatalmi aszimmetriát hoz létre: a felnőtt kérdez, irányít, dönt, kontrollál, a gyerek pedig alkalmazkodik. A gyerek nem tudja felmérni, mit jelent a nyilvánosság, a visszakereshető tartalom, a kommentek, a későbbi hatások. Egy 11 éves gyermek nem lehet beleegyező fél egy ilyen szituációban.

A trauma nyilvános elmondatása gyakran önmagában is újabb trauma. A Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány útmutatója szerint: „A gyereknek nem kötelessége elmondania a történetét, a felnőtteknek pedig kötelességük nem kierőszakolni.” Még akkor is, ha a szándék jó.

Egy traumát átélt gyermek számára a részletek újra elmondása, különösen felkészületlen szereplők által vezetve raktározódó, tartós kárt okozhat. A „retraumatizálás” valódi jelenség, nem retorikai fogalom.

A nyilvános szereplés egy életen át tartó lenyomatot hagy a gyereken, visszavonhatatlanul.

Az internet nem felejt.

„Gyerekről csak annyi információ jelenjen meg, amennyit egy felnőtt is vállalna saját magáról.” Állami gondozás, betegség, családi tragédiák, kiszolgáltatottság: ezek nem olyan adatok, amelyeket egy gyermek tudatosan felvállal. Később szégyen, zaklatás, megbélyegzés alapja lehet. Péter, Kriszta, ti ezt felmértétek? Ezeket a kockázatokat felnőttként mi sem vállalnánk. A gyereknek pedig nincs lehetősége nemet mondani. A gyerek története nem eszköz egy társadalmi jelenség bemutatásához.

Lehet fontos ügy, lehet valós társadalmi probléma, de egy gyerek személyes szenvedése akkor sem válhat annak hordozójává. Gyermekjogi nézőpontból ez „instrumentalizálásnak” számít,

amikor a gyerek fájdalmát egy felnőtt üzenete támasztékaként használják. Ez akkor is megtörténik, ha nem ez volt a cél.

Az állami gondozásban élő gyermekek különösen sérülékenyek.

Ők fokozott védelemre jogosultak. Nem a nagyobb nyilvánosság, hanem a nagyobb biztonság az, ami alapjoguk. A szakmai ajánlások szerint őket kifejezetten tilos a nagyközönség elé vinni úgy, hogy az arcuk, nevük, élethelyzetük beazonosítható. Egy ilyen interjú a legkiszolgáltatottabb gyerekek egyikével történt.

Nem szeretnék senkit bántani. Nem megvádolni szeretnélek benneteket, hanem egy fontos szempontot behozni: a jó szándék nem mentesít a felelősség alól, és nem akadályozza meg a kárt, ha közben egy gyerek sérül. Egy ország tanulhat a hibáiból. Bízom benne, hogy ebből a helyzetből is lehet olyan irányba menni, ahol a gyermek érdeke valóban minden más elé kerül.

Ezért arra kérlek benneteket, Péter, Klára és Kriszta, hogy állítsátok le a gyermekek és fiatal felnőtt áldozatok kamerák előtti szerepeltetését. A legsérülékenyebbek története nem kerülhet többé a nyilvánosság elé úgy, hogy abból tartalom vagy eszköz legyen. Itt az ideje, hogy ez a gyakorlat véget érjen most, végleg.

Segítsétek ezeket a fiatalokat, minden eszközötök és lehetőségetek megvan hozzá, de a videókat szedjétek le.  A gyerek méltóságát nem lehet utólag visszaadni. Ezért kell ELŐRE vigyázni rá. Remélem nem bántásnak veszitek a levelemet és helyesen fogtok cselekedni.

Köszönettel:

Pető Attila, gyermekvédelmi aktivista, (korábbi egyházi áldozat)