Boldizsár Ferenc egy a keleti fronton harcoló magyar honvéd volt. A levelét 2013-ban A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - Levéltári dokumentumok 1941-1947 című kötetben publikálta Krausz Tamás és Varga Éva Mária. A kötetben olvasható, hogy az 1941-től 90 000 főre bővített magyar hadtest ukrán, orosz és belorusz területek „pacifikálásában” vett részt. Göbbels 1942. május 18-i naplóbejegyzésében azt írta: a magyarok azt jelentik, hogy pacifikáltak egy falut. Ez általában azt jelenti, hogy ott egy lélek sem maradt életben. A keleti fronton harcoló magyarok lelkén óvatos becslések szerint is több mint 120 ezer civil és hadifogoly élete szárad. Ez, kérem szépen, népirtás volt, amiről nekünk, magyaroknak beszélnünk kell.

Magyarnak lenni ugyanis sorsközösséget is jelent. Bár meggyőződésem, hogy nem vagyunk felelősek az apáink, nagyapáink bűneiért (a Hegyvidék fideszes polgármestere sem!), szembe kell néznünk a történelmünkkel, ahogy a németek az amerikai, francia és angol megszállási zónákban szembenéztek a II. világháború után a nácizmussal.

A mai magyar kormány "emlékezetpolitikája" nem más, mint nettó történelem hamisítás: elhallgatni mindent, ami szörnyűséges, és felnagyítani mindent, ami dicsőséges. Ennek egyértelműen politikai célja van. Csakhogy a történelmünk nem mindig volt dicsőséges, és amíg nem nézünk szembe a múltunkkal, esélyünk sincs a megegyezésre: addig nem árkok, hanem szakadékok választanak el bennünket, magyarokat egymástól. A történelmet ma hamisítják Magyarországon, az oktatásért is felelős miniszter műkedvelő szinten, a nemzet főideológusa, Schmidt Mária pedig professzionálisan emlékezetpolitika címen kiszolgálva a szekértábor követőit, ellehetetlenítve a vitát a történelemről, amit emberek írnak. Hiszen ma már vita sincs, a szekértáborok tagjai az árkok széleiről gyűlölik egymást. A vita megszűnt a parlamentben, és megszűnt az utcán.

Bő egy hónapja a Fény utcai piacon kampányolt a II. kerület új polgármestere, Őrsi Gergely, amikor idős asszonyok a fejüket elfordítva tértek ki az útjából. "Magukra sosem szavazok" - mondta egyikük dühösen, és én azon gondolkoztam, hogyan lehetne megszólítani ezt az idős hölgyet, hogy egyáltalán meghallgassa, amit az akkor még polgármesterjelölt mondani szeretne neki.

Nem árkok vannak közöttünk, hanem szakadékok, és ezeket a szakadékokat nem lehet betemetni úgy, hogy "pacifikáljuk" a fideszes szekértábor egy részét azzal, hogy az előző közgyűlés által megszavazott díjakat átadunk szekértolóknak. Támogatni kell a főpolgármester, Karácsony Gergely vízióját, hogy Budapest legyen végre mindenkié, hogy ne az számítson egy kitüntetés megítélésekor, hogy valaki melyik párt támogatója, de vajon nem értékel le egy kitüntetést, ha azt egy olyan énekesnő kapja, akinek egyik Budapesthez köthető cselekedete az volt, hogy egykor óriásplakátokon szerepelt a fideszes főpolgármester-jelölt támogatójaként, a másik pedig, hogy rendszeresen haknizott fideszes vezetésű kerületi napok túlárazott rendezvényein félplayback műsorával. A fideszes pártrendezvények tribünjein helyet foglaló művészek közül lehetett volna választani olyan valakit, aki valóban tett is ezért a városért, és nemcsak anyagi hasznot húzott a politikai szerepvállalásából.

Egy új kiegyezésre van szükség, de ezt a regnáló hatalom nem érzékeli. Erőből politizál, "pofa be" törvényt hoz, és a vita helyett a zsigeri érzelmekre hatva manipulálja a szekértáborát a kisajátított "közmédiában". A jobb és baloldal közti árkok túl mélyek, ezeket betemetni nem lehet. Mint egy, a testen vágott mély seben örökké látszódni fog a heg. A heg két oldalát kellene összevarrni közös projektekkel, hogy megtanuljuk végre szekértáboron innen és túl, hogy Magyarország nemcsak a mi hazánk, hanem mindenkié, aki itt él - ahogy Budapest is mindenkié. Ha ez sikerülne, akkor "egyívású ország" leszünk. Ha újra megtanuljuk meghallgatni a másikat, akkor "meg fogunk tudni egyezni a haza nagy dolgairól" - utalok itt Gyurcsány Ferenc Facebook-bejegyzésére. Budapestnek most óriási lehetősége van, hogy megmutassa a kis közösségek, azaz a kerületek szintjén, hogy erre igenis van lehetőség.

A történelemhamisítás emlékműveit azonban le kell bontani. Nem azonnal, de a ciklus végére nem szabad állnia a Szabadság téri gyalázatnak. A hazugságok ellen viszont azonnal, hangosan fel kell emelni a szavunkat - így Keresztes Ildikó, Balázs Péter, vagy Schmittné Makrai Katalin kitüntetése ellen is.

Szerintem...

Update: majd elfelejtettem, pedig végig a fejemben volt. Ha valaki Pro Urbe kitüntetést érdemelt, az nem Keresztes Ildikó, hanem az az ismeretlen, aki évtizedeken át szedegette az Olof Palme Házról lepotyogó Zsolnay kerámia darabokat, és vitte fel a viszonylag védett padlásra. Így szinte a csodával határos módon maradt meg az épület díszítő elemeinek 95 százaléka.

Homonnay Gergely