A nyomor nő. A pedagógusok lekeseredettek. A gyerekek család nélkül nőnek fel. A cigányok helyzete pedig kilátástalan.
Nagyjából így foglalható össze L. Ritók Nóra írása. A Pedagógus – így nagybetűvel. Aki Berettyóújfaluban él, eredetileg földrajz-rajz szakos tanár. Gyermekközpontú pedagógiával foglalkozik, de éppen lakóhelye miatt manapság egyre többet foglalkozik hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával. Ő már tudja, hogy nem az oktatással kell megoldani a szociális problémákat. Az iskola ezeket most súlyosbítja. Mert jó családmodellről és etikáról beszélünk, ahelyett, hogy odafigyelnénk a leszakadó, esélytelen gyerekekre.
„Gyűlölöm a világot, amiben ilyenek történhetnek, a nyomorúságot, a szülői tudatlanságot, gonoszságot, az egész rohadt rendszert, amiben nem tudtam megakadályozni ezt az egészet”- írja L. Ritók Nóra.
A pedagógus szerint sokkal könnyebb lenne csak azzal foglalkozni, hogy a gyerek mit és hogyan csinál az alatt a 45 perc alatt. Majd idéz, nyilván a szülői és pedagógusi véleményekből és közhelyekből, amelyek ilyenkor természetesen vagy nem, de „kijönnek” belőlünk.
„Mert ezeket nem lehet tanítani. Minek engedték át őket? Ezek miatt viszik el az iskolából a normálisokat. Mert ez mind fogyatékos. És mocskos szájú. Agresszív. Nincs felszerelése. Nem bír megülni. Nem bír figyelni. Semmire sem emlékszik. Koszos a keze. Nagy a körme. Biztosan tetves is. Tegnapelőtt óta ebben a pólóban van. Minek jár ide, ha már elmúlt tizenhat? Úgysem lesz belőle semmi. Úgy néz ki, mint egy kurva. Az is lesz belőle biztosan. Ez meg magántanulónak való. Engem nem érdekel a szakértői vélemény, jöjjön ide, aki azt írta, mehet közösségbe, és próbáljon meg megtanítani neki bármit. Én normálisakra szakosodtam, nem ilyenekre”.
A pedagógus három lányról ír, akit elszakítottak a családjától, és most egy lakásotthonban vannak.
„Két éve balhéztam velük először. Az anyjával, meg a lánnyal is. A facebook miatt, ahol a lány úgy pózolt, ahogy nem kellene egy tizenegy évesnek. De akkor még azt hittem, mindannyian azt hittük, szerepet játszik. Aztán valahogy megváltozott. A suliban nem érdekelte semmi, állandóan a telefonján lógott, kihívóan öltözködött és viselkedett. Mindenkinek beszólt. Mocskos szavakat használt. Rengeteget hiányzott. Az anyja szidta, panaszkodott, hogy nem bír vele. De ő volt a minta. A lány újabb és újabb facebook oldalakat nyitott, ahol idősebbnek írta magát, és nem is úgy festett, mint aki tizenkettő.
Innen már nem volt megállás. Idősebb és fiatalabb férfiak, botrányos fotók, a végén tizenhárom évesen terhességmegszakítás. A sulit most elkezdte, ezzel az élettapasztalattal, ami nem egy gyereké, bukottként ötödiket kezdett újra. Már az első napokon hazaszökött.
A faluban történetek keringtek. Hogy már a húga is benne van. Aki most lett tizenkettő. A facebookon tizenhatot írt. Férfiak voltak náluk gyakran, néha hárman is. Egyre többen. Köztük börtönviseltek is. Ha töredéke igaz annak, amit a házban történtekről meséltek, az is sok. Az anyjuk tudtával, jelenlétével, sokak szerint kerítésével történt minden. Hiába figyelmeztették a rokonok, szomszédok, mi is, mindent letagadott. Sőt, még támadott, ha úgy érezte, valaki bele akar szólni. Nagy hangja, támadó fellépése jó fegyver volt nála mindig a hivatalos szereplőkkel szemben. A férfiak pedig, akik bevonódtak, mind őt erősítették, segítették, hogy mehessen tovább a dolog.
Most is azt mondja, a lányok a hibásak. Mert ő mindent megadott nekik.
Ma reggel kiemelték őket. Mind a három lányt. Ülnek és sírnak. A lakásotthon vezetőjével némán nézünk egymásra. Nincs szó, ami kifejezhetné, amit érzünk. Mi lesz most velük?
A legnagyobb nyilván szökik majd, elviszik, visszafordíthatatlan az élete. A kicsi zavart, sírva kiabálja neki: te vagy az oka, hogy itt vagyunk, mert fiúztál! Elrohan, sírva, fel, a szobába. A középső ül mellettem, folynak a könnyei… próbálom beszéltetni, hogy volt, amikor értük mentek a rendőrök, akik behozták, a nőgyógyászati vizsgálatról, de mindenre csak vállrántás a válasz, értem én, mi ez ahhoz képest, amiben élt.
Kérdezem, mit gondol, el lehet ezt felejteni, lehet még visszahozni valamit abból, ami elveszett? Igen, mondja, és szorít, ölel, zokogva”.
L. Ritók Nóra azon elmélkedik, vajon ki és hogyan akadályozhatja meg, hogy a gyerek ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön. Mert nem magától, és nem szabad akaratából keveredik „rosszba”. A szülői tudatlanság és a rendszer egyaránt közrejátszik abban, hogy „eltévelyednek”.
„Talán ezért fáj most még jobban az egész etikaoktatás. Mert ebben a világban már nem lehet a tankönyvből visszahozni azt, amit elvesztettünk. És ne higgye senki, hogy ez messze van tőle. Mert ő nem látja, az ő osztályában nincs ilyen. Ott van mindenhol. A leszakadó, a rendszerből kivetett, az esélytelen. És mi mindeközben behunyjuk a szemünket, és arról beszélünk, hogy milyen a jó családmodell, meg hogy megfelelnek-e az idézetek az etika oktatásához” – írja L. Ritók Nóra.
Bánhidi Emese