Egy aggódó édesanya levelét tesszük közzé, akinek az egyik veséje a fia életét mentette meg. Most azonban újabb váratlan fordulat következett be, az életükben, ezért kérnek segítséget tőlünk, illetve olvasóinktól. Ismerősöktől tudjuk, hogy az asszony soha sem panaszkodott, segítséget sem kért eddig, igyekezett megoldani mindent. Most azonban a fia élete a tét, és valahogyan megoldást kell találni a bajokra.

"Tisztelt Hírhatár Szerkesztősége!

 

19 évvel ezelőtt született fiam, súlyos vese- és húgyúti fejlődési rendellenességgel. Az orvosok mindössze 48 óra életet jósoltak neki. Hál Isten, nem lett igazuk. Bár sokszor mondta az elmúlt években, hogy talán jobb lett volna úgy.

A születése utáni évet kisebb-nagyobb megszakításokkal a kórházban töltöttük. Már 2 hónaposan túlesett élete első műtétjén, amit azóta több mint 40 követett. Nem volt könnyű, sem neki sem nekünk. Néhányszor féllábbal már felszállt Kháron-ladikjára. Néha stagnált, néha romlott az állapota. Az állandó stresszre, anyagi gondokra ráment a házasságom. 2007 óta egyedül neveltem őt, nagyobb lányommal együtt.

 

Végül 2010-ben veseátültetés vált szükségessé. Az én bal vesémet kapta meg. Bár a vese jól működött, egyéb betegségek jöttek, amitől a helyzetünk nem lett jobb, sajnos.

De nem panaszkodom. Bár végig emelt gyesen, majd ápolási díjon voltam vele (amit aztán nagykorúvá válása után azonnal megvontak), és komoly anyagi gondokkal küszködtünk, nagyon sok barátunk és jó emberek segítségével mindig talpon maradtunk. Most viszont olyan helyzet állt elő, amivel már nem tudunk megbirkózni.

 

Április 30-án egy átlagos kontroll-vizsgálaton kiderült, hogy az átültetett vese minden észrevehető tünet nélkül leállt, mindössze minimális működése van. Fiam azóta rendszeres dialízisre és kontrollra szorul, újra várólistára kell kerülnie. Haza nem jöhet, mert egyéb egészségügyi problémái miatt nem viselné el, hogy 2 naponta órákat utazzon dialízisre és vissza, ráadásul egy krízishelyzetben nem biztosított, hogy időben jusson megfelelő orvosi ellátáshoz.

Feladva eddigi életünket, Budapestre kell költöznünk. Illetve ő már most is ott él, egy barátunk által biztosított szálláshelyen, ami azonban csak ideiglenes. Én pedig 1,5 hónapja albérletet keresek, na meg egy állást. Eddig sikertelenül. 54 éves vagyok, 19 éve nem dolgoztam, nem én vagyok az ideális munkavállaló. Pedig bármit elvégeznék! Eddig semmi kilátásom, de akkor is Pestre kell mennem, mert a fiam ott kapja meg a megfelelő gyógyulási esélyt.

 

Mélységesen el vagyok keseredve, mert az idő rohan, s én képtelen vagyok megoldani.
Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy a jog, a rendeletek tovább bonyolítják az életünket. Fiam most érettségizett volna, ha nem jön ez a baj közbe. De mivel a köznevelési törvény értelmében a közoktatásban való részvétel vége nem a sikeres érettségi, hanem a befejezett 12. évfolyam, így a tanév vége után, azaz június 30-án megszűnik tanulói jogviszonya. Ez azt jelenti, hogy a 45 napos passzív türelmi idő után elveszti TB ellátását, s mindent, ami ezzel együtt jár. Akkor hogyan kezelnék őt tovább?

Most úgy tűnik, hogy kilátástalan, hogy ebből a gödörből kimásszunk.

Hálásan megköszönném, ha valaki segítene rajtunk”.

Mérei Böbe

Sárbogárd

(elérhetőség a szerkesztőségben)

Kérjük olvasóinkat, hogy aki tud, segítsen Böbének!