Az adott kor, melyben készültek, sokféle módon, számos rétegben jelenik meg ezeken a képeken, de a hangsúlyt a gyűjtemény gerincét adó privát fotókon keresztül az átlagember nézőpontja és életeseményei kapják.

A Fortepan digitális gyűjtemény 110 ezernél is több fényképét két középiskolai osztálytárs, Tamási Miklós és Szepessy Ákos kezdték el gyűjteni még az 1980-as években. A kidobált, ócskapiacokon felbukkanó amatőr fotók és negatívok rendszeres, de esetleges gyűjtögetése után 2010-ben indították el internetes oldalukat 5000 digitalizált fotó közzétételével.  Hamarosan sok magánember és közintézmény is csatlakozott a mára 600 fősre dagadt adományozói körhöz, akiknek képeivel havonta bővül az archívum.

A Fortepan archívum (amely nevét az egykori váci Forte gyár legnépszerűbb, amatőr fotósok által is kedvelt negatív filmjéről kapta) két legfontosabb tulajdonsága, hogy szabad és közös. Közös, mert a mi képeinkből áll és a mi világunkról szól. Közös, mert önkéntesek munkáján alapul. Közös, mert bárki segíthet az egyes helyszínek, személyek azonosításában. Szabad, mert szabadon elérhető bárki számára, bármilyen korlátozás nélkül, s a képek jogdíj nélkül felhasználhatók.

A kiállításon szereplő képekhez mindegyikéhez tartozik, tartozott egy történet. Szerencsés esetben ez a történet visszaidézhető, a legtöbb esetben azonban már nem ismertek a fotókon szereplő konkrét személyek, az egyes képek keletkezéstörténete – így a látogató képzeletére van bízva, hogy milyen történetet lát a fénykép mögé. 

A ma is ismert háttértörténetek bepillantást nyújtanak többek között a Kádár-kori BRFK-helyszínelő fotóin látható nyomorba, a régi húszforintos bankjegy hátulján lévő alakhoz modellt álló világbajnok öttusázónk kalandos történetébe, vagy éppen egy leégett fotóarchívum megmentésébe. Ezek mellett hangsúlyosan megidézi a kiállítás a második világháborúban szétlőtt romos Budapestet; a látogatók bejárhatnak egy képzeletbeli fővárosi utcát, amelynek képe évtizedeken átívelő és különböző helyeken készült fotókból áll össze, belehelyezkedhetnek a Fortepan szerkesztőinek helyzetébe és képeket válogathatnak egy hagyatékból; illetve beleolvashatnak a Fortepannak írt, sokszor megható olvasói levelekbe.

A kiállításon, akárcsak egy nagy, közös, családi fotóalbumban, az emberi életút stációi mentén követik egymást az 1990 előtti fényképek, összesen mintegy 200 darab. Ebben a kiállításrészben a fotóknak először gyerekek, azután fiatalok, majd felnőttek és végül idősek a főszereplői.  Emellett több mint 150 olyan fotót is bemutatunk, melyekből tizenhat jól körülírható történet rajzolódik ki. Köztük a II. világháború frontjai – ahogyan azt egy haditudósító látta; a vidéki élet idillje egy fényképező festőművész szemével; a magyar holokauszt alig fényképezett története; élet Erdélyben az 1980-as évek diktatúrája alatt vagy egy első világháborús hadifogoly hétköznapjai Szibériában.

Külön történetet képeznek a háborúban szétlőtt Budapest képei, vagy a hidegháborús évek honvédelmi tartalmú ifjúsági sportjai. De nagyobb egységet alkotnak az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveiben készült sztereofotók, képek a Sztálin-szobor 1956-os ledöntéséről, az 1970-80-as évek lázadó ifjúságát megmutató fényképek, vagy az ingázó munkásokról készült, betiltott fotók 1964-ből. A tizenhat történet, a hozzájuk tartozó fotókkal és az ezeket kiegészítő tárgyakkal a kiállításban egy-egy önálló installációban jelenik meg.

A tárlat egy évszázadnyi közös múltunkban kalandozva frissíti fel memóriánkat a közvetve-közvetlenül hozzánk kötődő emlékekről, pontosan úgy, ahogyan Rakovszky Zsuzsa fogalmaz Fortepan című verseskötetében: „minden múlt a múltam”.