A döbbenet tárgya azonban nem a fenti szájból rezzenéstelen arccal kipréselt mondat, hanem az, hogy – legalábbis tudtommal – egyetlen újságíró sem volt a teremben, aki e kijelentés hallatán méltóságteljesen felemelkedett volna székéből, komótosan az ajtóhoz baktatott volna, majd azt olyan erővel csapta volna be maga után, hogy a nyílászáró tokostul repült volna ki a falból.

 

Mert amit Gulyás itt elkövetett, az nem pusztán egy félrevezető szófordulat, hanem a primitív politikai manipuláció iskolapéldája – mindez annak nyugodt tudatában, hogy gazembersége sem most, sem később nem fog feltűnni senkinek.

 

És igaza lett. Nem tűnt fel.

 

Mintha megszűnt volna a történelmi emlékezet: az, hogy például az 1936-os berlini olimpián – Hitler és a teljes náci vezérkar felforduló gyomra ellenére – zsidó és fekete bőrű sportolók is indulhattak, sőt szép számmal szereztek érmet, igen, a berlini Olympiastadionban. Mert akkor és ott még ezt is lehetett.

 

És ha már stadion: a történelem bőséggel szolgál példákkal arra, hogyan váltak e monumentális építmények a kollektív emlékezet megalázó díszleteivé. A párizsi Vélodrome d’Hiver például, ahol 1942-ben több mint 13 ezer zsidót – köztük gyerekeket, nőket, időseket – zsúfoltak össze, hogy aztán Auschwitzba deportálják mindannyiukat.

 

A szerb-horvát és boszniai háborúk során is stadionokban tartották fogva és kínozták meg az etnikai alapon letartóztatott civileket. Görögországban, Argentínában, Ruandában, Kínában – mindenhol akadt egy stadion, amely készséggel adott helyet a hatalom ideiglenes igazságszolgáltatásának, különösen, ha kollektív büntetésről vagy átnevelésről volt szó. Az ujgurok például Kínában tömegesen kerültek ilyen intézményekbe – jelezvén, hogy börtön, kínzókamra és stadion között már régóta elmosódnak a határok.

 

Gulyásnak tehát nem azt kellene bizonygatnia a sajtó előtt, hogy a stadion – különösen a nemzet szívcsakrájaként kezelt Puskás Aréna, a rendszer önreprezentációs színtere és eszköze – alkalmas lehet egy Pride megtartására. Ezt tudjuk. Ahogyan azt is tudjuk, hogy a stadion történetileg kiváló terepe volt az elkülönítésnek, megszégyenítésnek és az államhatalom üzeneteinek. Ezt a funkciót a történelem már dokumentálta. 

 

Nem Gulyás cinikus mondatán kellett volna elszunyókálniuk a jelenlévő újságíróknak, hanem arra kellett volna rádöbbenniük, hogy épp egy joggal – a gyülekezési joggal – számolt le a hatalom embere, az ő fülük hallatára, az ő némaságuk kíséretében.

 

Ez ugyanis nem a Pride-ról szól. Ez az Alaptörvény által garantált alapjogok egyikének cinikus felmondásáról szól, mégpedig a demokráciák egyik legősibb, legfontosabb jogáról, amely a demokratikus nyilvánosság gerincét alkotja.

 

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése (First Amendment) óta ez minden működő demokrácia alaptétele: „A Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely vallás alapítását írja elő, vagy megtiltja annak szabad gyakorlását; sem olyat, amely korlátozza a szólás szabadságát vagy a sajtó szabadságát; sem a népnek azt a jogát, hogy békésen gyülekezzen, és hogy a kormányhoz petícióval forduljon sérelmei orvoslásáért.”

 

Miért nem erről a jogról kérdezte valaki – akár csak egy is – a snájdig reformátust?

 

Miért nem hangzott el, hogy a Puskás Aréna nem közterület, hanem zárt, állami felügyelet alatt álló szimbólum? Miért nem tűnt fel, hogy a gyülekezési jog nem a stadionokba száműzött, engedélyhez kötött performanszokra vonatkozik, hanem a spontán, közterületi, politikai jelenlét jogára?

 

És ha már Puskás. 1956 után, amikor a névadó nem tért vissza Magyarországra, a rendszer dezertőrként és népellenesként bélyegezte meg őt. Az a rendszer, amely vasmarokkal tiltott minden nyilvános gyülekezést.

 

Most pedig ugyanaz a hatalom hivatkozik a Puskás nevét viselő stadionra, amikor jogokat tagad meg.

 

A diktatúra sosem egyik napról a másikra születik.

 

A diktatúra a jogfosztás aprólékosan adagolt menetében születik meg – taps és asszisztálás közepette.

 

És nagy kár, de annál jellemzőbb, hogy megint ugyanott tartunk: feltartott kézzel és befogott szájjal nézzük végig a folyamatot – miközben a sajtó jelentős része (tisztelet a kivételnek, ha még akad ilyen) inkább kérdezés nélkül, buzgón jegyzetel.