Némi túlzással a covid történelmi lehetőség lett volna arra, hogy rendbe tegyük az államot. Ehelyett kiderült, hogy ez a rendszer válsághelyzetben sem képes másra, csak önmaga védelmére. A járvány leleplezte a NER-t, megmutatta, mennyit ér egy centralizált, urambátyám hatalom akkor, amikor nem kitalált ellenségeket kell legyőzni, hanem embereket megvédeni. Pontosan úgy működött a rendszer, ahogy tervezték. És épp ez a baj.

Magyarország lakosságarányosan az élmezőnyben végzett a koronavírus-halálozásban, és ebből nem lett sem elszámolás, sem reform. Tanulság meg pláne. A szövődmények, a kialakult betegségek, a bezártság pszichés következményei egyszerűen eltűntek a nyilvánosságból. A járványkezelés sikerpropagandája egy nyamvadék dokumentumfilmben él tovább, csak valaki szólt, hogy ebből még nagy pofára esés lehet. Hiszen ennek az ellenkezőjével jutott be a Mi Hazánk a parlamentbe. Az egészségügy ma is alulfinanszírozott, emberhiányos, túlterhelt. Direkt. Aki teheti, magánba megy. Aki nem, azt is abba terelik. Az állam lassan kisétál az ellátásból, a magánszektor pedig átveszi a főszerepet. Privatizáció in slow motion.

Aki hangos, az ellenség. Aki szegény, az láthatatlan. A szociális háló papíron létezik, a valóságban egy út szélére kihajított, lyukas reklámszatyor. A munkanélküli ellátás példátlanul rövid. Az oktatás pedig egy olyan világban próbál túlélni, ahol a tanár nem partner, hanem kockázati tényező. Amíg nem kaptak béremelést, azért voltak ellenségek. Most, hogy kaptak, meg azért, mert nyáron nem csinálnak semmit, a gyerek meg kevesebbet tud. Meg gyerek is egyre kevesebb. Cuarón egyik legjobb filmjét csinálta erről, de nemsokára át is élhetjük a történetét.

Előbb tagadtak, majd osztogattak, végül pánikszerűen beavatkoztak. Árstopokkal, hatósági árakkal, kozmetikázással. A forint süllyedt, a reálbérekkel együtt. Az unióban 2022–23-ban tartósan a legmagasabb infláció nem egy külső kényszer volt, hanem egy késleltetett költségvetési kiigazítás meg a választás előtti pénzszórás következménye. Akárhányszor pénzt öntöttek a gazdaságba, nem a multik fizették meg az árát, hanem mi. Az alsó-középosztály lecsúszott az NB III-ba.

Amúgy főni bemondta, hogy lesz 100 új gyár. Szóval meg volt a terv is…valahol egy Sim City mentésben, biztosan. De legalább a 4iG-n és a Rheinmetallon keresztül beszálltunk a háborúba. Mert mi sem mutatja jobban a békepárti politikát, mint fegyverekkel pénzt keresni.

Nemzetközi együttműködés helyett konfliktus. Önként vállalták a perifériát. Az EU-val folytatott állandó acsarkodás szuverenitásba csomagolva valójában egy rendkívül költséges politikai performansz, csak ehhez a bohózathoz egy béna Brüsszel is asszisztál. Az uniós források hiánya beruházásokat, munkahelyeket, növekedést visz magával. A keleti nyitás pedig nem egyensúlyt vagy diverzifikációt teremtett, hanem új függéseket. Orosz gáz, rugalmatlan szerződések, letiltott szélenergia, akadozó megújulók. Magyarország híd helyett zsákutca lett.

A kegyelmi ügy és a Szőlő utcai ügy a legkegyetlenebb tükör. A családbarát politika díszletei mögött kiskorúakat lehet verni, megalázni, erőszakolni, futtatni állam vagy egyház által fenntartott intézményekben. Akkor jó, ha a nemzet csótánya mosolyog rajta. Végül is nem áll távol tőle a dolog. A jelzések elvesznek, a felelősség elkenődik, az áldozatok magukra maradnak. Mindegy, mit művelsz, a lojalitás fontosabb, mint egy gyermek élete.

Ma a válság már nem rendkívüli állapot. Ott kísér a reggeli kávédban, a dugóban munkába menet, a gyerek házi feladatában, a fociedzésen, a balatoni nyaralás számláján. Még az esti lomha szexben is, ha egyáltalán eljutsz odáig, és nem rabolja el az asszonyt teregetés közben egy meleg mangusztává műtött háromfejű kerítéspusztító Ahmed.

Az biztos, hogy nem én voltam a célközönsége, de bárcsak az az interjú lenne a legémelyítőbb. Ami igazán hányinger, az a Fidesz politikája 2020 óta.

Domán Dániel, Magyar Kétfarkú Kutya Párt egri önkormányzati képviselője