Na mármost, én is készítettem életem során pályázatot, ide is, meg oda is, de egyikben sem idéztem sem Homéroszt, sem Dantét, sem Shakespeare-t, sem Kantot, sem Berzsenyit, sem Hölderlint, sem Kosztolányit, sem Gadamert. De még egy szimpla nácit sem citáltam egyetlen pályázatomban sem. (Igaz, az utóbbi nyolc évben nem is nyertem semmilyen pályázaton. Meg azt megelőzően sem nagyon.)

Szóval engem a megfelelési kényszer hoz lázba. Valaki jön, bead egy pályázatot, s úgy érzi a mai magyar honban, hogy azzal nő az esélye, ha idéz. Manapság lehetőleg náci tábornagyot. Pontosan, szépen, ahogy csillag megy az égen. Nem Schmitt Pali bácsi vagy Semjén módján, elhagyva az idézőjelet, mintha ő mondta volna, hanem gondosan megadva a forrást.

És mivel rektornak készül a mai Magyarországon, rögvest a katonai szókészletből választ, legyen az jó militáns hangzású, olyan, amely elegánsan harmonizál az ország főparancsnokának szószedetével: küzdünk, harcolunk, megvívjuk a csatát, háborúban állunk, hadosztályaink, legyőzzük, ellenség, politikai kézitusa stb., stb. Az egyetemi rektori pályázatba tehát bekerül a „parancs” szó (kikényszeríthető utasítás egy meghatározott cselekvésre, magatartásra), egy mai magyarországi rektor víziójának kiemelt jelzeteként, vagyis idézetként. Egyenest egy nácitól.

És Miseta Attila jól számított, az idézet bejött. Az egyetemi szenátus fel is terjesztette Miseta pályázatát az Emberi Erőforrások Minisztériumának, s a minisztérium – legyünk ebben biztosak – el is fogadja majd a felterjesztést.

Így megy ez! Emitt disznófelirattal kedveskednek és felelnek meg a hatalmasoknak, amott a polgármesterek igyekeznek megfelelni „civilügyileg”, megfelel az egyház, bizony-bizony, egytől egyig, az is, amelyik valamikor nem akart megfelelni, de még a felekezet elöljárói is megfelelnek, a sajtóról már nem is beszélve, megfelel az egész ország, szőröstől-bőröstől, ellenzékileg és pszeudo-ellenzékileg egyaránt.

És közben már náci tábornagyokat illik idézni. Miseta rektor pedig majd első rektori munkanapján az egyetem hivatalos harckocsijával fog bemenni a munkahelyére. Csak ezután következnek a parancsok. Meg a lövetés.

És a megfelelési kényszertől hajtott honfitársak mintha ugyanazok lennének, mint azok, akik a hatvanas-hetvenes évek nagy megfelelőiként nem Rommelt, hanem más klasszikusokat idézgettek.

Reménytelen ország!