A miniszterelnök felesége saját nevével és arcával birtokol egy közönséges halandó számára felfoghatatlan mennyiségű földterületet, ingatlanokat, szőlőt, birtokokat. A Lévai Anikó családja ugyanúgy haszonélvezője ezeknek, és bűntársa egy ország ledózerolásának, mint Lévai Anikó ura és parancsolója a gazemberségben, egy világ szégyenére. A magyarok nagy része nem hogy tulajdonos, hanem inkább földönfutó lett saját országában, mert egy alomra való mohó patkány széthordta a tetőt is a fejünk fölül, csont nélkül lerabolta az állami földeket. Vitték a gazdaságokat és velük együtt a termőterületeket. Majd a bányákat, meg persze a bankokat.

Államosítottak mindent. Persze közpénzből. A mi adónkból. Nincs már semmink, amit vihetnének, így most a jogainkat szabdalják. Már ami még abból is van. Normális esetben csak pofán csapnánk már azt is, aki eldönti, hogy a gyerekünk hány éves kortól menjen óvodába, iskolába, és ott mit és miből tanulhat. Mi szó nélkül tűrtünk mindent.

Szó nélkül tűrtük azt is, hogy a sérült társaink járadékát megvonják, majd megalázták és éhezésre kárhoztatták azokat, akik védekezni nem voltak képesek. Az ország fele reménytelen helyzetben van, közben meg stadionokat építünk úton útfélen. Lehet fanyalogni, hogy az más, más keret. Hazugság. Kellenek a stadionok. Majd, amikor telik rá. Most nagyon nem telik.

A seggünk kivan a gatyából, de urizálunk, mert a főmókus hobbija előbbre való, mint az, hogy emberek, gyerekek éheznek. Az az önbecsapás külön vicces, hogy az építkezések munkahelyet teremtenek. Aha, teremtenek. Néhány hónapra. És aztán mi lesz? Semmi.

A rohadt stadionokat meg nem csak felépíteni kell ám, hanem fenn is kell tartani. Iszonyatos pénzekből. Abból a pénzből, amiből fel kellene számolni a gyermekszegénységet. Azonnal.

Ha egy családban éheznek a gyerekek, akkor apu ne aranyórát vegyen, hanem kenyeret. Ennyire egyszerű! Néha csak fognám magam és összecuccolnék, hagynám a bánatba ezt az egészet. Mennék mások után, vagy a mások előtt. Tudom ezzel nem vagyok egyedül. Csak menni egy normális országba, ahol dolgozhatunk.

Ahol megélhetünk, ha dolgozunk. Ahol sok munkával emberi életet tudunk biztosítani a családunknak. Ahol nem írják át naponta a törvényeket, akár visszamenőleg is. Ahol le lehet váltani a kormányt, ha korrupt. Ahol számon lehet kérni a politikuson a gyanús vagyonosodást. Olyan országba, ahol a nálunk történtek századrészéért már az utcán lennének az emberek, börtönben a bűnözők.

Azt hiszem, Magyarországon az emberek nincsenek tisztában a demokrácia alapfogalmaival sem, így nem is érzik mi az, amit tenniük kellene. Mivel a rendszerváltást a családok 90%-a hátrányosan élte meg, és az akkori közvagyon fillérekért történt kiprivatizálását látta legelső lépésnek, így nem is tudom, hogy mit is várhatnánk azoktól, akik saját bőrükön nem érezték még a valódi demokráciát...?

architektúra.blog