Erről jutott az eszembe. A rendszerváltás után - még a TV Híradónál voltam állásban - s lettem kísérő riportere néhány úton Göncz Árpád elnök úrnak. Soha, egyetlen útra sem mentünk különgéppel. A leghosszabb utunk Tokió volt, Air France gépen.

Visszafelé jövet - végigrepülve az éjszakát - elég összetörten szálltunk ki a De Gaulle repülőtéren. Ráadásul nem a folyósóra állt a gép, hanem a reptér szélére. Nagy sokára megjöttek a buszok. Az elnök urat senki nem fogadta! A buszban a két testőrrel és az operatőr kollegával álltuk körbe őt és a feleségét, az egyik sarokban, hogy ne nyomják össze a két idős embert.

Amikor beértünk a terminálba, ott egy földi kísérő egy “Mr. Göncz” feliratú táblával fogadta, s bevezetett minket a VIP váróba. Ott ült kávézott és cigizett a párizsi magyar nagykövet. A nevét már akkor sem tudtam, de valami költőcske volt, mert az Írószövetségből ismerte Göncz Árpádot. Fel se állt, hogy kezet fogjon vele.

Egy darabig szótlanul ültünk, - egy kávét sem kaptunk.

Intettem az operatőr kollegának. Kimentünk a terminálba a büféhez. Megraktunk két tálcát szendvicsekkel és kávéval, kifizettem és visszamentünk. Letettük az asztalra.

Árpi bácsi mosolyogva köszönte. Természetesen a nagykövet volt, aki először nyúlt - volna - a szendvicsért, de mielőtt sikerült volna megkaparintania a kezére ütöttem.

Nem neked hoztuk - mondtam. Kitört a nevetés a kínos csendben.

Volt, aki így utazott…