Akkor most elmondom neked, hogy van ez – mert én nem a közmédiából szedegettem össze információkat, mint ahogy te tetted –, hanem ott voltam és még megyek is.

Nem vagyok Soros-bérenc.

Egy teljesen átlagos, vidéki, negyvennyolc éves dolgozó nő és anya vagyok. Soha nem érdekelt a politika, lefoglalt a munkám, a mindennapok, a politika lett volna a legutolsó az érdeklődési listámon.

De képzeld, ezt a teljesen átlagos, vidéki, dolgozó nőt és anyát egyszer csak elkezdi mégis érdekelni, hogy mi is zajlik körülötte. Valamikor áprilisban történt, és ahhoz tudnám az egészet hasonlítani, mint aki mély kómából ébred. A választások éjszakáján félig-meddig már aludtam, amikor Orbán Viktor éppen bejelentette a tévében, hogy GYŐZTÜNK. Soha nem felejtem el, ahogy ezt mondta.

Hazug – gondoltam, és inkább becsuktam a szemem. Minden elveszett – kúszott be a következő gondolat, hiszen fél füllel hallottam március tizenötödikén, hogy elégtételt fognak venni. Nem volt kérdés, hogy egy hét múlva Pesten legyek az első nagy tüntetésen, egyszerűen azt éreztem, mennem kell. Majd jött a második és a harmadik. Szeptemberben újabb tüntetés a Kossuth téren, múlt  szombaton a szakszervezetekhez csatlakoztunk, és megyünk vasárnap is a Hősök terére.

Jön velem a középiskolás lányom. Esetleg ő is Soros-bérenc? Mit gondolsz arról a lehetőségről, hogy a tömeg nagy része olyan emberekből áll össze, mint én vagy a lányom? Teljesen egyszerű, hétköznapi emberekből. Állampolgárokból. Mi van, ha mindössze arról van szó Soros-bérencség helyett, hogy utánanézünk dolgoknak, gondolkodunk, igyekszünk hiteles forrásból tájékozódni, és amúgy meg helyetted is ott állunk a téren?

Megkérdezhetem, neked jó, hogy a magánnyugdíjad elveszett? Neked jó elhinni, hogy a túlórázás önkéntes – ha meg annyira mégsem lesz az, ugyan kérem, kit fogsz szidni? Neked jó, hogy a legfrissebb felmérés szerint az unióban a második legszegényebb ország vagyunk? Neked jó, hogy a gyereked külföldön boldogul, és egy évben csak kétszer látod? Dolgoztam néhány évet Nyugaton. Soha nem lesz ott otthon igazán a gyereked. Talán az ő gyereke már igen, de ennek nagy az ára. Mit gondolsz, jó ez neki, neked? És ha elmennek a fiatalok, ki fog neked nyugdíjat termelni, segíteni öregségedre?

Lehet, mégis itt kellene maradni, élhető országot, környezetet teremteni? Meddig akarod becsukni a szemed, és nem észrevenni magad körül a valóságot? Meglátni, hogy országunk olyan már, mint egy ház, amelynek a falai még állnak, de belül egyáltalán nem meleg, nem otthonos, nem hívogató és nem nyújt védelmet. Vannak viszont Miskolcról indított rendőrhadak, lehet besúgni, feldobni az ismerősöd, lehet fenyegetni, elégtételt keresni.

Kedves Fideszes Ismerősöm!

Megkérlek, ne ítélkezz a tüntetők fölött! Ezek az emberek dühösek, mert nem ezt ígérték nekik. Dühösek, mert végig kell nézniük, ahogy az Országházban szemberöhögik az ellenzéket, engem, őt, téged. Csalnak, végigverik, lenyomják a torkodon, ha tetszik, ha nem.

Mondhatod, hogy nem kell az erőszak, tudod, nemegyszer sétálgattunk békésen is. Ti úgy hívtátok ezt: tüntikéztünk. Ennek az ideje lejárt. Mert a tüntikézős, százezres tömeget bolhacirkusznak nevezték, és vígan folytatódott az ország lerablása. Hát mostanra ebből sokaknak elege lett, és bizony ezek az emberek most dühösek. De hidd el, nem huligánok, nem vandálok, nem Soros-kitartottak, hanem ezerszámra normális, dolgozó emberek, diákok, akik nem akarnak mást, csak élhető országot maguk körül.

Mint ahogy én is: gyerekeimnek felvételt az egyetemre méregdrága tandíj nélkül, magamnak majd nyugdíjat és nem kolduskenyeret, öregedő anyámnak normális kórházi ellátást.

Ugye, nem nagy kérések ezek?

Szeretettel üdvözöllek: Melinda