Az első, szépen csengő időmértékes sort 2001-ben Orbán Viktor akkori (és mostani) miniszterelnök mondta. Bissau-Guineától Szváziföldig, Suriname-tól Tuvaluig, Lesothotól Pápua Új-Guineáig nem lett volna piaci kofa, aki ebbe ne bukott volna bele.

A választás szabadságát tiszteletben tartó mondat gazdája még nem ismert, de vannak rá tippek.

Persze, ha naivak lennénk, avagy demenciától sújtottak, szólhatnánk, hogy hát, de hiszen, a bíróság dolga eldönteni, ki megy a börtönbe.

S ha bűnöző, azaz börtönben a helye, alig-alig szokás az érintett szabad akarati döntésére bízni, még ha rajongva tiszteljük is Szent Ágoston De libero arbitrio c. fiatalkori munkáját, hogy a börtönt lesz szíves választani, avagy inkább szépen becsomagol, ahogy kedvére van, aztán a taxiból még visszabandukol a pénztárcájáért, mert azt mindig otthon szokás hagyni, de még idejében kapcsol, aztán kimegy a Liszt Ferenc repülőtérre, s felszáll a Lufthansa, az Air France vagy a KLM (Wizz Air-re egy nagy túróst, elvégre nem palimadár ő) menetrendszerinti járatára, esetleg kölcsibe megkapja Csányi Sándor gépét (ha nincs meccs valahol, s nem kell épp Viktornak), aztán puszikák, és illa berek, nádak erek, már itt sincsen.

Szóval vívhatjuk itt ezt a bazi nagy terminológiai ütközetet (illiberális demokrácia?, hibrid rendszer?, önkényuralom?, autokrácia? és így tovább, ad infinitum), úgy maffiaállam ez, kérem tisztelettel, ahogy az meg van írva a csillagokban, a miniszterelnöki noteszban és Magyar Bálintnál.

Utószó: És ha választás, akkor legyen teljes a kínálat: külföld vagy börtön vagy szívinfarktus a rendőrautóban?