Vége. De mondhatnám úgy is, hogy ez itt egy újságíró temetése. Búcsú.

Igazából lassan két éve, hogy eldöntöttem, mostanra vége lesz az újságíráskodásomnak. Már akkor is azt éreztem, nincs értelme folytatni. Egyre rosszabbul éltem meg azt a rombolást, pusztítást, a folyamatos újabbellenségkeresést, ami az elmúlttizenkétévet jellemzi. (Írtam újságot 2010 előtt is, Ferenc dilettantizmusától is kiráz a hideg.) Ha komolyan vettem a munkámat, az utolsó években már roppant idegessé tett, vagy szomorúvá. Ha meg nem vettem komolyan a közéletet, hogy kíméljem az egészségemet, akkor meg egyértelmű volt, hogy így válik valakiből rossz újságíró. Az újságíráskodáshoz, amiben hiszek, ugyanis motiváció, tűz kell, meg az, hogy pörögjön az ember, érdekeljék a köz ügyei. Rossz újságíró meg nem akartam lenni, az ország dolgainak iránya pedig nemcsak két éve meg most is elkeserítő, de a kilátások egyenesen ijesztőek.

Április 3. csak megerősített ebben.

Ez nem csak pártunkról és kormányunkról szól. A sorozatban negyedik kétharmad (még ha ez csak a parlamenti leképeződése is egy eltorzított pályán) világos beszéd a társadalom részéről.

A masszív többségnek nincs semmi baja az ország dolgainak irányával. Hatmillió szavazópolgár szerint minden fasza. (Vagy nem mentek el véleményt nyilvánítani, vagy egyenesen a rombolásban extrateljesítményt nyújtó pártra és kormányra voksoltak.) De akik vették a fáradságot és szavaztak, ott is másfélszer annyian mondták azt, hogy folytassa, Viktor, mint ahányan ezt ellenezték.

Persze, végtelenül idegesítő, hogy huszonéves nevesincs minisztériumi sajtós senkik csuklóztatnak, vagy a te meg az én adómból fizetett közszolgák hívják rám a biztonsági őrt, hogy dobjon ki, mert oda mertem menni a válaszolni másfél hónapja nem hajlandó közhivatalba érdeklődni, hogy tetszenek-e még élni. Azt is nagyon felemelő átélni, hogy látod a soktízmilliós karórát a valamilyen egzotikus nyaralásról hazaérkező, magánrepcsiről épp kiszállingózó, közpénzből megvásárolt, majd a családnak átjátszott milliárdos villában magát meghúzó, a fotózáskor a bokor mögé beugró, nagy Porschegyűjtő kölkön, akinek a faterja egy bolond, utálja a 8-ast és a tízmilliószoros napokon direkt mond a szokásosnál is nagyobb hülyeséget. Remek dolog perekre járni, amiket az EU-t is szétlopó közszolgálati egyetem indít ellened. Nagyon jókat lehet röhögni azon, hogy a minisztérium által folyamatosan bojkottált közadatigénylésedről az adatvédelmi hatóság - amelyik a te érdekedet kell hogy képviselje egy normális világban - másfél évvel később küld neked egy levelet, hogy olvasták az ugye másfél évvel ezelőtt küldött leveledet, és a minisztériumnak tényleg ki kéne adni az adatot - te pedig ott ülsz, és legszívesebben a duplájára emelnéd ennek az adatvédelmihatóságos halljakendnek és a miniszternek a fizuját, hiszen ha lúd, legyen kövér, megérdemlik, hogy még több lóvét húzzanak le mindenkiről. Az pedig a nap megkoronázása - többször is, ugye -, hogy a bűncselekményekben való részvétellel még a fideszes ügyészség által is vádolt képviselők bemennek és törvényeket szavaznak meg arról, hogy te meg én hogyan adózzak, hogyan viselkedjek, milyen szabályt tartsak be.

Ez van fent. De lent se szívderítőbb a dolog. (A többség szerint ugye a fentiek jól vannak így.) Tucatszámra jönnek levelek, hogy a feladó helyett old meg te a feladó problémáját, járj te utána az ő ügyének, ő aztán nem, nem meri, kényelmesebb ez így neki. Egészen apró ügyekben is. Kificamodott a gyerek térde az elcseszett, választások előtti napon sebtiben átadott csúszdán? Könnyen hőbörögni a fészbúkon, mint 1. elbaktatni az önkormányzathoz és ráborítani az asztalt a senkiháziakra vagy elzarándokolni pl a rendőrségre és megmutatni Pistike kificamodott térdét, esetleg 2. szóba állni egy újságíróval. Nagy élvezettel fotelforradalmárkodnak a fészbúkhuszárok.

Szóval, két irányból is azt éreztem, nincs értelme a továbbnak. Ezért is iratkoztam be két éve egy felnőttképzési tanfolyamra, vágánymódosítás. Nagyon más teendő, nagyon más közeg, nagyon más vágány. Közvágánynak nyoma sincs.

Elfogytam, elhasználódtam. (A két fotó emiatt ilyen, mintegy előtte-utána, még ha az első 8 évvel ezelőtt készült, a második meg pár hete.)

Egy éve nem vállaltam, nem írtam saját ügyet, két hónapja pedig egy betűt sem. Ez így is marad. (Ez a poszt is csapongó, meg túl hosszú is, pedig fénykoromban strukturáltan írtam, lám-lám, jobb is befejezni.)

A 18 év nagy része nagyon izgalmas és szép volt. Köszönöm az informátoroknak, hogy megbíztak bennem, nélkülük sehol nem lennék. A felhívott szakértőknek, beszélgetőtársaknak köszönhetően egy csomó új dolgot tanultam. Élveztem, hogy két éven keresztül lehettem hét újságíró rovatvezetője, remélem, hogy olaj a motorban. A 18 év alatt több remek kolléga és főnök mellé sodort a szerencse. A tippeket vagy csak visszajelzéseket adó olvasóknak is hálás vagyok, jó pár nagyszerű embert megismerhettem. Dolgozhattam egy újság fénykorában, egy kivégzésénél, egy felfuttatásánál is. Egynéhány cikk jól sikerült.

Szóval, egy újságíró vagyok, aki írni, szólni többet már nem akar. Egy volt újságíró.

Az út vége. Egyben egy új élet kezdete.