Elment az Economx kormányközeli gazdasági lap Money Talks elnevezésű rendezvényére, ahol a politikai beágyazottságáról, miniszterelnök apósáról vagy a csaláson kapott, s a csalást közpénzekből letudó Elios nevű moslék vállalkozásáról egy szót sem ejtett, ám egy „Értékmentés és értékteremtés” című panelbeszélgetésben nagyképű tanácsokat osztogatott. Például azt, hogy „nyitottnak kell lenni, én azt gondolom”, „mi, magyarok kitalálásban és megvalósításban zseniálisak vagyunk”, „nem kell feltétlenül feltalálnunk a spanyolviaszt”, „zárt közegben élünk”, „járjunk nyitott szemmel a nagyvilágban.”

Nem az ócska, hazug, semmitmondó közhelyáradat az igazán elgondolkodtató, hanem az, ami a nyelvvel történik. Ugyanis emitt a nyelv hatalma, a bűn moralizáló retorikája szimbiózisba lép azzal a mechanizmussal, amikor a nyitottságra, a megértésre, a világ elfogadására (járjunk nyitott szemmel a világban) és a magunk esendőségére (nem kell a spanyolviaszt feltalálnunk) történő hivatkozás semmi más, csak a bűnt elfedő nyelvstratégia.

Azzal próbálja elkenni valamennyi piszkos cselekedetének erkölcsi súlyát, hogy bűnét esztétikai élménnyé, érzelmi különösséggé hangolja át: a nyitottság, mint elvárás itt egyértelműen a bűn eltussolásának szánalmas taktikája.

Hát nem ugyanezt teszi Nabokov regényének, a Lolitának a főszereplője és narrátora, aki folyamatosan nyitottságot, empátiát kér az olvasótól saját tettei (egy kiskorú megrontása és manipulálása) kapcsán? A pedofil narrátor végig úgy érvel, hogy az olvasónak „nyitottnak” kell lennie egy másféle, különös szerelem iránt. Ezzel próbálja elkenni tette erkölcsi súlyát, és bűnét esztétikai élménnyé, érzelmi különösséggé alakítani. A nyitottságra való hivatkozással az elbeszélő saját bűnössége elől próbál menekülni. „Egy gyilkosságban mindig számíthatnak szép stílusra” – hangzik a híres mondás.

Régről ismert, nyelvészek, retorikával foglalkozó szakemberek vagy pszichológusok által sokat elemzett módszer ez. Például Hans Frank, a „Lengyel Főkormányzóság” náci vezetője, a nürnbergi perben szellemi és erkölcsi nyitottságot tanácsolt, amikor az antiszemita politikájáról kérdezték. A per során kijelentette, hogy „meg kell értenünk a történelem kontextusát”, „el kell fogadnunk, hogy Németország sorsa nem különíthető el a zsidókérdés történeti komplexumától” – vagyis a zsidóüldözések felelősségét relativizálta azzal, hogy megértést, türelmet, nyitottságot tanácsolt a mocskos múlt iránt.

A Tiborcz által elvakkantott mondatok a gondolkodás teljes hiányáról és a morális felelősség elkenésének maximális szándékáról tanúskodnak. Például René Bousquet, a Vichy-kormány rendőrségének főnöke előszeretettel hivatkozott a nyitottságra és a megértésre a németek iránt, hogy mérsékelni tudják a károkat, igaz, ennek a nyitottságnak volt az ára a zsidóság deportálása.

A további példák szaporítása helyett idézném Orbán Ráhel férjének mélyenszántó gondolatfutamát, amelyben a hagyma metaforájával próbálta érzékeltetni az értékteremtés lényegét: „az értékteremtés egy hagyma, aminek nagyon sok rétege van, és minél mélyebben vesszük le a hagymának a rétegeit, annál mélyebbre megyünk.”

Nos, nekem Tiborczról egy másik hagyma jutott az eszembe, jelesül az a hagyma, amelyről Ibsen Peer Gyntjében olvashatunk, s amelynek héjait, valamennyi rétegét lehántva a mag nélküli személyiséghez, önmaga belső lényegnélküliségéhez jut el Peer Gynt, azaz a nagy semmihez. Vagyis épp Tiborcz Istvánhoz.

Ahhoz, akit – reményeim szerint – egy év múlva Ibsen titokzatos alakja, a Gomböntő a selejtes életű emberek közé fog beolvasztani.

(kép: Tiborcz István a képen balra; forrás: Orbán Ráhel instagram-oldala)