Hát, Kövér elvtárs, késő bánat. De ha már itt tartunk, s ilyen őszinteségi roham tört magára, meséljen már egy kicsit ezekről a régi időkről.

Mesélje csak el Magyarországnak, hogy a ’89-eseknek milyen szerepük volt a reformkommunistákkal való kiegyezésben. Mondja el, hogy Kádár emberei hogyan menthették át politikai befolyásukat és mit keresnek Önök között a mai napig az egykori SZT tisztek és a III-as főcsoportfőnökség korábbi munkatársai.

De amikor ezt elmeséli majd arra is térjen ki, ezeknek az alkuknak és paktumoknak milyen jelentősége volt a rablóprivatizáció során. Hogy hogyan kerültek a közös javak először illetéktelen kezekbe, majd miként váltak a piacot kereső nyugati tőke martalékává.

És mesélje tovább a történetet, térjen ki arra is, hogy a rablóprivatizáció miatt hogyan siklott ki e gazdasági és politikai önrendelkezésétől megfosztott ország nyugati integrációja. Hogyan lettünk saját lábán álló nemzetállam helyett kivándorlóország és fröccsöntőüzem.

Mesélje csak el, hogy miért nem sikerült egy bizakodó és mosolygó országot teremteni. Harminc év után miért nem élhetünk egy olyan Magyarországon, amelyik elrendezte a múltját, biztos lábakon áll a jelenben és felkészülten várja az új évszázad kihívásait.

S mikor mindezt elmesélte, s fent pödörgeti a bajszát a házelnöki székben, merengjen el kicsit azon, hogy magának, meg a köpcös egyetemi komájának - aki történetesen ennek az országnak a miniszterelnöke - mégis milyen személyes felelőssége van abban, hogy ez a gyönyörű ország 30 év alatt kietlen ugarrá vált.

Merthogy a felelősség a maguké, s magukkal viszik majd a sírba is.