Akkor leírom azt a történetet, amit életemben egyetlen embernek meséltem el, mert annyira intimnek éreztem, és annyira nem tartozott másra- mostanig.

Kulka János egyszemélyes estje volt egy színházban. Volt egy meglepetés-vendég, akire ő nem számított. Egy színésznő. Akit nem látott azóta, hogy befejezték együtt az évfolyamot. És aki vidéken játszott utána, és nem lett különösebben híres.

A szünetben egy oszlop mögött ültem és kávéztam. ŐK ketten az oszlop másik felére ültek le, és nem láttak engem. Én minden szavukat halottam.

Az, ahogyan a fővárosi, nagyon sikeres művész beszélt a vidéki, már idősödő színésznővel, olyan gyönyörű volt, hogy ÉN nem tudom visszaadni írásban.

Nem leereszkedően, nem művin. Felemlegette milyen gyönyörű hangja volt már főiskolán is, és hogy ez mit sem változott. ŐSZINTÉN és szeretettel kérdezősködött, egész lelkével figyelve arra, akivel beszélt. Azt gondolom meg tudom ítélni 15 perc beszélgetésből, hogy valaki hogyan fordul a másik emberhez. Kulka Jánosban nemhogy gőg nem volt, de olyan mély humánum és emberszeretet, az a mélyről fakadó, igazi szeretet, hogy akkor tudtam a szívembe zárni valójában- pedig nem is velem beszélt. Minden szava igaz volt, és simogató.

Pedig NEM volt könnyű a helyzet, amiben volt.

Úgyhogy én most innen, az oszlop mögül azt mondom: Kulka sose volt gőgös, annál inkább melegszívű és mélységesen emberszerető és igaz.

Nem sok értelme van annak, hogy leírtam, tudom, de nekem jó volt.

Egy rajongó